Katasztrófahelyzet alakult ki az országban, a belügyminiszter riadót rendelt el. Az ítéletidő miatt elmarad az összes állami ünnepség március 15-én, nem tartja meg rendezvényét Budapesten a Jobbik sem, reggelre pedig az Együtt 2014 is lemondta a programját, és az LMP sem biciklizik Petőfire emlékezve. A hó miatt nyolc megyében van piros riasztás. Az M1-es autópálya megbénult, ezrek éjszakáztak az autópályán. Sok települést elzárt a külvilágtól a hó, több száz településen nincs áram, méteres hótorlaszokat emel a szél országszerte.
Szeretem ezt az ünnepet. Tavasz van, többnyire jó idő, mi pedig ilyenkor mindig kirándulunk valahová. Pár évvel ezelőtt Tihanyba mentünk, a Balaton partján ebédeltünk mintegy húsz fokban, verőfényes napsütésben. Tudjátok, ha az út szélén megállunk az autóval, akkor simán le lehet ülni a part mentén felállított kis asztalkákhoz, és lehet gyönyörködni a szikrázó napsütésben és a csodálatos balatoni panorámában. Idén is hasonlót terveztünk. Nekem március tizenöt jelenti a tavasz kezdetét: már nem lehet visszafordulni, a parókia udvarán nyiladoznak a tavaszi virágok, ha esetleg zordabbra is fordul az időjárás, innen már csak előre vezet az út.
Azt hiszem, ilyen március 15. emberemlékezet óta nem volt az országban. Nem hogy kirándulni, de még a házunkból kimenni is alig tudunk. Csütörtökön volt szerencsénk megjárni a Kaposvár-Dombóvár-Pécs távolságot, mit mondjak, hajszál híja, hogy nem kellett ott vesztegelnünk valahol. Keresztbe fordult kamionok, egymásba szaladt autók, tanácstalan rendőrök, a veszéllyel, lefagyott úttal mit sem törődő, száguldó Mercedesek és Volvók, buszokon ragadt, aggódó utasok. Hála Istennek mi elég simán hazaértünk, valahogy mindig „megúsztuk” az útzárat vagy a balesetet.
Azt hiszem, a lehető legbölcsebb megoldás volt a döntéshozók részéről, hogy lemondták a péntekre tervezett állami ünnepségeket: nem mondott beszédet sem Tarlós István főpolgármester, sem Áder elnök úr, de még Ferenc sem akciózott, sőt még a Bajnai-féle ellenzéki tömörülés is úgy döntött: inkább nem rendezik meg a 15-én 15 órára meghirdetett „Azért a víz az úr” elnevezésű rendezvényüket. Talán ennyire ők sem gondolták komolyan, hogy tényleg a víz, jelen esetben a hó az úr, hiába, ne fesd az ördögöt a falra, még a végén megjelenik…
Elmarad március 15, írja az origo, ám az igazi probléma az, hogy már rég nincs ünnepünk. Kicsit olyan ez, mint Róma bukása. Jött Odoaker germán fejedelem, belépett a római császári palotába, és nemes egyszerűséggel letessékelte a trónról a gyermek Romulus Augustulust, az utolsó római császárt. Bár ez a momentum jelentette a Birodalom végét, az már jóval korábban megbukott.
Itt vagyunk mi magyarok ezzel az elmaradt nemzeti ünneppel, bár március idusa igazán megérdemelné, hogy megünnepeljük, és kitűzzük a kokárdánkat, ha egyáltalán még van nekünk. Nincs ünnepünk, szép csöndesen, szinte észrevétlenül kihalt jóval korábban. Ünnepelni ugyanis csak ünnepi lélekkel, ünnepi ruhában lehet. Ünnepi ruhát pedig csak az ölt magára, aki megérti az ünnep lényegét.
Édesanyám soha nem engedte, hogy farmerben menjek templomba. Tizenhárom évesen nem értettem, miért kell ezt az istentisztelet dolgot ennyire túllihegni, de ő azt mondta, hogy a vasárnap ünnep, az istentisztelet ünnepség, oda pedig ünnepi öltözékben megy az ember, nem pedig hétköznapi viseletben. Azóta eltelt jó pár esztendő, és én is megértettem: ha találkozni megyek az Urammal, akkor megtisztelem Őt azzal is, hogy a lehető legtisztességesebb ruhámat öltöm magamra. Mert akinek a lelke ünnepi díszben tiszteleg, annak a ruha sem mellékes.
Először az ünnepi ruhánk veszett el. A nemzeti büszkeségünk, a hazafiságunk. Nem a nagyképű, mindenekfelett a magyarság felsőbbrendűségét hirdető, valami pogány kultuszt zagyváló ál-nacionalizmus, nem is a nyomorúságunkon búsuló, mindenért másokat okoló hamis tudat, hanem a saját múltját, hőseit, eredményeit elismerő patriotizmus, honszeretet. Az, hogy vagyunk valakik, hogy tettünk le valamit az asztalra, hogy semmivel sem vagyunk rosszabbak másoknál. Ehelyett itt van nekünk a már említett taszító szélsőség, és itt van még mindig a „merjünk kicsik lenni” kádári öröksége. És persze itt van az „engem nem érdekel ez a nagy hazafiság” légköre is, a mindent csak önérdekben mérő, csupán saját énjét látó szűkkeblűség is.
Emlékszem, 2002. március 15-én azt mondta az egyik jobboldali szervezet, hogy arra kéri a kormány támogatóit: a parlamenti választásokig mindenki hordja a kokárdáját! Lett ebből nagy kiborulás, jajveszékelés, hogy kisajátítják a nemzeti szimbólumokat, megosztják az országot, uramatyám! Már akkor sem értettem, miért nem állt ki egy baloldali emberke, és mondta azt: aki meg minket támogat, az is tűzze ki, vagy hagyja magán a kokárdáját! Mutassuk meg, hogy mi is a nemzet részei vagyunk! Lehet, hogy nem értették, vagy másként gondolták?
Aztán elveszett a zászlónk is. Bő tíz esztendeje, rokonaim jóvoltából volt szerencsém Kanadában tölteni egy egész nyarat. Amikor leszálltam a repülőről, és mentünk vendéglátóimhoz, azt vettem észre, hogy minden második házon ott lobog a kanadai, mellette pedig Brit-Kolumbia állam zászlója is. Amikor megkérdeztem a vendéglátómat, mégis miért van a lakásokon, házakon ott a lobogó, azt a választ kaptam, hogy itt így szokás! Nálunk nem szokás, nálunk a hazánkon gúnyolódni illik, panaszkodni, hogy minden szörnyű, hogy az emberek gonoszak, hogy a fizetések alacsonyak, hogy bezzeg máshol…
Végül pedig elveszett az ünnepi lélek is. Nem, ne higgye senki, hogy százhatvanöt éve olyan nagy egység lett volna, mint amit mi annyira hiányolunk. Nem volt. Volt Kossuth és Széchenyi, voltak radikális Petőfik, voltak felheccelt nemzetiségiek, a királya ellen soha fel nem lázadó tisztességes arisztokraták és nemesek éppúgy, mint a pesti forradalomról semmit sem tudó jobbágyok. Később pedig voltak 48-asok és 49-esek, de a 47-es eredményekkel is szívesen kiegyező reál (?) politikusok. De azért az mégiscsak nyomorúság, hogy kiátkozzuk egymást, hogy nincs közös nevező, hogy nincs egyetlen olyan történelmi személyiség, akiről ne gondolnánk ugyanazt, hogy nincs MI, csak ÉN és ŐK léteznek! ÉN, a szakértő, a bölcs, az én már megmondtam előre, és ŐK, a buták, nevetségesek, primitívek.
Éppen ezért: kellett nekünk ez a márciusi káosz. Természetesen nem az összetört autók, az elhunyt emberek, az utakon, nyílt vasúti pályán veszteglő ezrek, áram nélkül maradt családok hiányoztak, a kioktató belügyminiszteri válasz, vagy éppen az újra és újra önmagát adó Szanyi kapitány és szerencsétlen fegyverhordozója. Sokkal inkább az összefogás, amely a rettenetes időjárás miatt kialakult.
Soós Szilárd szerzőtársunk, lelkipásztor kolllégánk így látta:
"Büszke vagyok a mocsai emberekre. Önzetlenül segítettek az első pillanattól fogva. Nők az óvodában szendvicset és teát készítettek. Lángost sütöttek. A férfiak, és nők is a pályán osztották ezeket az ott rekedt embereknek. Rengeteg adomány érkezett. A szendvics mellé jólesett az érdeklődés, az emberi szó. Negyvenhat szlovákiai szlovák gyermeket fogadott be az óvoda, akikért késő estére megérkeztek az aggódó rokonok ismerősök. Nem mindenkiért. Úgy hoztuk be őket a kísérő tanárokkal együtt az autópályáról, egy buszból. Kemény nap volt és még nincs vége. Kamionok százai, ezrei várnak még a pályán. Szívbeteg nénit kísértünk, aki szerbekkel utazott, de németül beszélt. Kellett a lelkigondozás is. A hó nagy úr, és nagy hatalom. Nem szabad lebecsülni, de készen kell lenni. Nem írtam neveket, de köszönet minden idejét, erejét odaszánt embernek. De jó volt ma néha embernek lenni a szükséget szenvedők között, akiknek már csak az is jólesett, hogy megkérdeztük, hogy vannak. Isten áldd meg a magyart, de áldd meg az utakon rekedteket. Köszönöm a segítséget mindenkinek. Bár magam is csak egy voltam a segítők közül. De jó volt embernek lenni!"
Egyik ismerősöm, egy lelkész-feleség, aki gyülekezetével együtt sietett a bajba jutottak segítségére, ezt írta: „Számomra ez egy csodálatos március 15-e volt. Emberség, összefogás, segítség a bajban. Talán pont ezért engedte Isten, hogy ez a mai nap megtörténjen. Ezután jöhetnek kormányrendeletek, politikai harcok…mentés közben senkit se érdekelt, melyik párthoz tartozik bárki, és jöhet felőlem Brüsszel és mondhatnak bármit…ÉL Nemzet e Hazán..!! Jaj, maradjon meg ez az egység holnap is!!”
Úgy hiszem, ez a márciusi, ez az ünnepi lélek. Sőt, ez a keresztyén lelkület, függetlenül attól, hogy hívők és hitetlenek egyaránt helyt álltak. Nocsak, még a végén az ünnepi ruhánkat és a zászlónkat is megtaláljuk. Együtt.
Hozzászólások