Botrányos jelenség a nagycsalád a 21. században. A buszon, villamoson gyakran megütköznek, ha valaki 4-5 gyerekkel utazik, egy nívós wellness-központban pedig egyenesen megkérdőjelezik, hogy képesek-e kifizetni a belépőt. A nagycsalád nem illeszkedik az individuumot piedesztálra emelő társadalom képébe, ráadásul rossz fogyasztó is - vélekedik Miklya Luzsányi Mónika. Az ötgyermekes édesanya A nagycsalád botránya című cikke elnyerte a Családbarát médiáért közönségdíját a közelmúltban.
Pillanatnyilag fogalmam sincs, milyen lehet nagycsaládban élni, engem mindenesetre a mi kis családunk is megoldhatatlan feladatok elé állít olykor. Leginkább azért, mert úgy érzem, néha botrányosan kevés energiám, időm, hitem van ahhoz, hogy mindent úgy és olyan fokon végezzek, ahogyan azt elvárom magamtól, és ahogyan azt az én kis családom is szeretné.
Gyakran hihetetlen kihívások elé állít az óvoda-iskola-gyülekezet sokszor összeegyeztethetetlen hármasa, míg máskor lehetetlenség kiharcolni magamnak a kellő odafigyelést a saját feladataim ellátására is. Jelen pillanatban hajnali négy óra, sikerült észrevétlenül kiosonnom a szobából és bezárni magam mögött az iroda ajtaját, hogy remélhetőleg csendben és nyugodt körülmények között ideülhessek a laptophoz, reposztolni. Korábban nem volt erre megfelelő alkalom, a tegnapi napunk egyébként is rohanás volt, kisebbik lányom torokfájása és az iskolai farsang, megspékelve angol különórával és az ónos eső minden áldásával. Sőt, tulajdonképpen az egész hetünk merő rohanás, kis túlzással az egész életünk, mióta megszülettek a gyermekeink.
Mégis, minden fáradtság, kimerültség, fizikai és lelki megterhelés ellenére úgy érzem, a család az egyik legcsodálatosabb ajándéka Istennek, éppen ezért mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy családban élhetek. Azt hiszem, ha soha, semmit nem érek majd el idős koromra, nem fedezek fel fontos gyógyszert, nem leszek világbajnok sportoló vagy éppen ENSZ főtitkár, de látom a gyermekeimet felnőni, elmondhatom: megérte élni. Pontosan azért, mert minden teher, gond és a gyermekneveléssel együtt járó trauma (igen, trauma!) ellenére hihetetlen lelki és fizikai erőt meríthetünk abból a tényből, hogy gyermekeink, házastársunk ott állnak mellettünk: értük érdemes felkelni, munkába rohanni, lemondani a legújabb technikai kütyüről, hajnali fél hatkor elrohanni kakaós csigáért a pékségbe, megnézni Artúr és hugica sokadik epizódját, egész szombaton társasjátékozni vagy főzőset játszani, hulla fáradtan is mesét olvasni, éjjel háromkor magzati pózban az ágy végében kuporogni, majd kiszorulni a nappaliba, és másnap mindent kezdeni elölről… Mégis, egy huncut mosoly, egy teljes erővel átadott ölelés, egy iskolából hozott csillag, egy óvodai anyák napi vers (!), egy „apa szeretlek” akkora lelki erőt és tartást tud kölcsönözni a szereplőknek, amelyet sehonnan nem pótolhatunk.
Mindent egybevéve tehát, családban élni felemelő állapot, függetlenül attól, hogy kis, vagy nagycsaládról beszélünk.
Hogy a nagycsalád botrány-e? Bizonyára igaza van Miklya Luzsányi Mónikának ebben, érvrendszere hihető, tapasztalata ötgyermekes anyukaként megkérdőjelezhetetlen. Mégis, hadd egészítsem ki annyival: a család (kis és nagy egyaránt) ajándék. Úgy érzem, leginkább azért tűnik botránynak a külvilág számára a nagycsalád, mert magát a szeretetteljes családi közösséget is olyan kevesen tapasztalják, tapasztalhatják meg manapság. Ma már egyáltalán nem általános jelenség az, ami mondjuk nyolcvan, hatvan, vagy akár ötven évvel ezelőtt, hogy valaki családba születik, hogy anya, apa és a testvérek alkotják a családi közösségünket: lehet ezt az individualizálódó, önző társadalomra, az önző emberre fogni, aki nem mer, vagy nem akar (nagy)családot vállalni, én inkább onnan közelíteném meg a kérdést, hogy sokszor egész egyszerűen nincs mód arra (minden jó szándék és elhivatottság ellenére sem), hogy valaki felvállalja a (nagy)családi létet.
Kezdem azzal, hogy a családhoz gyermek, gyermekek kellenek, a gyermek pedig nem a fügefa alatt terem. Szűkebb és tágabb ismeretségi körünkben rengetegen vannak, akik, bár nagyon szeretnének, de nem tudnak gyermeket vállalni. Hogy ez a helytelen életmódra, a stresszre, vagy éppen a környezeti hatásokra vezethető vissza, nem tudni, mindenesetre döbbenetes, milyen sok fiatal pár küzd ezzel a problémával. Felbecsülhetetlen ajándék, ha nekünk nem kell ilyen gonddal, traumával szembenéznünk.
A megélhetés, a közös élet felépítése is gyakran megoldhatatlan akadályokat jelent. Míg a szüleink korában viszonylag könnyen és egyszerűen lehetett lakáshoz jutni, addig ma egy fiatal házaspárnak rengeteget kell dolgoznia azért, hogy egy családi létre éppenséggel megfelelő lakást vásárolhasson. Vagy a szülők segítenek, vagy a fiatalok rendelkeznek versenyképes diplomával, amivel jól fizető munkahelyhez lehet jutni. Ha azonban egy lakásért dolgoznak, akkor egy darabig le kell mondaniuk a gyermekáldásról, hiszen a hitelt fizetni kell, ezt pedig a kiságy és a plüssmaci mellől elég nehéz megtenni. Persze, mindez minden születendő gyermeknél újraindul, és akkor még nem beszéltünk a társadalmi elvárások és a személyes szükségletek kielégítéséről, úgymint „nyaralni kellene valahol”, „másik autót kellene venni”, „nagyobb lakásra van szükségünk.” Ha pedig nincsenek tehetős szülők, ha nem versenyképes a diploma, ha éppen kevésbé szerencsés országrészbe születtek, marad a mindennapi őrült taposómalom, vagy a külföldre vágyakozás és a keserédes földet érés szomorú tapasztalata. A sort persze végtelenségig folytathatjuk: hogyan fogom taníttatni a gyermekeimet, miből fognak ők lakást, házat venni – mindent egybevéve, sokkal bizonytalanabb az emberi élet, mint korábban, nem elvitatva az akkori idők bizonytalanságát.
Csoda, hogy a mai fiatalok százszor is meggondolják a gyermekvállalást? Teljesen egyetértünk tehát abban, hogy az individualizálódó társadalom botrányként tekint a (nagy)családra, de ebben talán az is szerepet játszik, hogy ő maga, bár akarja, nem tudja a (nagy)családi létet felvállalni.
Azt hiszem, leginkább a fejekben kellene rendet tenni, át kellene állítani a közgondolkodást, de a gazdaságot, az állami ellátórendszereket is arra, hogy a gyermek léte, a család nagyszerűsége kellő figyelmet és támogatást kapjon. (Kétségtelen, hogy a politika részéről az elmúlt négy évben erre történtek lépések, nem úgy, mint az azt megelőző nyolcban. Hogy ez elég-e? Nyilvánvalóan csepp a tengerben.) Ajándék vagy nyűg, teher a gyermek? Mennyire fontos, mennyire "éri meg" a családokat támogatni, a gyermekvállalást ösztönözni, családbarát munkahelyeket létrehozni, egyáltalán olyan feltételeket teremteni, ahol bátran és nyugodtan lehet gyermeket vállalni? Csak egy példa: alig több, mint egy éve volt lehetőség arra, hogy önkormányzatunk új óvoda építésére pályázzon. Meglévő óvodánk meglehetősen zsúfolt, korszerűtlen, az óvónők, a szülők minden erőfeszítése ellenére nem felel meg annak, amit egy megyeszékhely közelében lévő, közel kétezres településtől elvárnánk. A képviselőtestületben pedig, ahol korábban egy órát is elvitatkoztak, elvitatkoztunk azon, hogy mennyi legyen a kivágott fa, vagy az elszállított szemét ára, meglehetősen könnyedén és egyszerűen háttérbe szorultunk azok, akik nem akarták elszalasztani ezt az alkalmat. (Ezek szerint a kivágott fa és az elszállítandó szemét több figyelmet érdemel, mint a gyermekes családok korszerű óvoda iránti vágya?)
Személy szerint örülök, hogy én ajándékként tekinthetek arra, hogy van lehetőségem ilyen „botrányosan” élni: a mi életünk jelen pillanatban botrány a négyzeten, de márciustól mindez tovább bonyolódik: akkor már valóban botrány lesz - botrány a köbön!
