A magyar női kézilabda-válogatottat 2012-ben Eb-bronzéremig vezető Karl Erik Böhn nagyon rossz hírt kapott hétfőn orvosaitól: a leukémia, amely újra megtámadta szervezetét, gyógyíthatatlan.
„Megkaptam a halálos ítéletemet két nagyszerű orvostól, akik Norvégia legjobb hematológusai közé tartoznak. Nem volt vicces... – nyilatkozta Böhn a norvég TV2-nek. – Norvégia legjobb orvosi csapata áll mögöttem a norvég egészségüggyel. Jól vagyok, a szeretteimnek azonban most nagyon nehéz.”
Talán kissé bombasztikusnak, bulvárosnak tűnik a cím, ám az élet gyakran produkál brutális és kegyetlen pillanatokat: ilyen az, amikor valaki tűzoltóként a saját szerettét emeli ki egy autó roncsai közül, és az is, amikor valaki megkapja a halálos ítéletet: gyógyíthatatlan beteg. Karl-Erik Böhn, a magyar női kézilabda válogatott norvég edzője szenteste előtt egy nappal tudta meg, hogy minden valószínűség szerint ez az utolsó karácsonya.
Bár szívem összes szeretetével szurkolok a kapitánynak, keresztyén emberként pedig hiszek a csodákban, és hiszem, hogy ha a Jóisten úgy akarja, mindenféle orvosi vélemény, lelet, egyértelmű, visszafordíthatatlan folyamat ellenére meggyógyul, maradjunk a földhöz ragadtabb, talán éppen ezért egyértelműbb változatnál: nem gyógyul meg.
Igaz, a mozikban minden máshogy történik. A filmvásznon a főhős mindig diadalt arat, a gonosz elnyeri méltó büntetését, a valamikori barátból lett ellenségek végül mégiscsak kibékülnek. És miközben ülünk a melegben, rágcsáljuk a popcornt és szürcsöljük a kólát, kedvesünk pedig gyengéden vállunkra hajtja a fejét, tudomást sem veszünk arról, amit tudat alatt mégiscsak sejtünk, hogy a multiplexen kívül nem mindig happy end a történet vége. A valóságban a jók elbuknak és eltűnnek, az ellenségek a sírba is elviszik gyűlöletüket, a győzelem törvényszerűen elmarad. A nyomorba belesüllyednek az emberek, a betegek pedig elfeledve, a nyugdíjas otthon vagy a kórház szomorú levegőjű szobácskáiban búcsúznak ki tudja, hogyan élt életüktől. A valóság nem Hollywood, ahol az utolsó pillanatban mégiscsak megfordul a szerencse kereke: idekint megtörténik, hogy te vagy az a beteg, amelyik nem gyógyul meg. Nem épülsz fel. Akárhogy is, itt a vége. A Csapat Edzője úgy döntött, lehív a pályáról.
Miért írok erről? Leginkább azért, mert túlságosan is beleszűkültünk a magunk által képzelt világba, és nem tudjuk, mi az élet, mint ahogyan gyakran nem tudjuk, mi az ünnep, a megbocsátás, a munka, az öröm, az elmúlás. Látszat van csupán valóság helyett, mi pedig nem vagyunk őszinték önmagunkhoz, miközben bántóan nyersen és durván utasítjuk el a másikat.
Nincs időnk sem magunkra, sem másokra, éppen ezért nem vigyázunk sem a testünkre, sem a lelkünkre, sem azokra, akik a legfontosabbak kellene, hogy legyenek. Értelmetlenül hajszoljuk magunkat hiábavaló dolgok után, miközben egyáltalán nem élvezzük, amit teszünk. Mit tennél, ha megtudnád, hogy holnap meghalsz? Tudod, mit teszel most, hogy élsz?
Nem tudom, mit érez egy kórházban fekvő, utolsó útjára készülő, nagybeteg ember…úgy sem, mint családtag, hiszen túl fiatal voltam, amikor nagyapám elhunyt. Lelkészként azt vettem észre, hogy az, aki igazi életet élt, aki megtapasztalta, milyen a valódi gazdagság, könnyebben, bátrabban indult. Talán Böhn kapitány is közéjük tartozik.
Istennek legyen hála azért, hogy engem nem érintett még meg a halál szele. Soha nem voltam beteg, legfeljebb csak hittem, hogy baj lehet, aztán persze kiderült, hogy csak a stressz, a túlhajszoltság, a kevés pihenés…De ha valamikor mégis az én számomat mutatnák odaátról…
Remélem, hogy elégedetten mennék. Mert nem hiába, feleslegesen és értelmetlenül éltem.
Remélem, hogy azokkal lennék, akiket nagyon szeretek.
A kezüket szorítanám. Szeretnék. Feltétel, harag, indulat nélkül. Tanácsot adnék. Vigasztalnék. Leginkább azt és azért: „tudom, kiben hiszek.”(Timóteushoz írt második levél 1:12)
