Amikor elhatároztam, hogy megnézem magamnak Iránt, mindenki megpróbált lebeszélni. Jöttek a szakállas terroristákkal meg azzal, hogy ha rápillantok egy nőre, abban a pillanatban megkövez a család. A valóságban azonban Irán a világ egyik legbarátságosabb országa. Az idegent nagy tisztelettel és vendégszeretettel fogadják, és végtelenül segítőkészek.
Se terrorista, se megkövezés - élménybeszámoló Iránból - origo.hu
3 évet dolgoztam es éltem ott az életemből azért, hogy azt lássam, amit. Szemét, kosz, diktatúra, rosszindulatú, szomorú emberek, nyomor. Ennél ezerszer szebb helyek vannak a világon. Kérlek, ne írjatok olyan kommenteket, hogy az arab férjeddel megérdemelted, stb., mert nem perzsa a férjem, mégcsak nem is arab. :)
Kontos Gábor Iránról szóló úti beszámolóját olvasva már éppen kezdtem megfogalmazni legújabb reposztomat, hogy így az előítéletek, meg úgy a berögzült, unalomig sulykolt sztereotípiák, amikor sikerült továbblapoznom, és elolvasnom a hozzászólásokat is, köztük egy olyan hölgyét, aki nem turistaként, hanem feleségként és családanyaként töltött hosszabb időt a vallási fanatizmusáról és elzártságáról hírhedt iszlám országban. Vajon mi Irán igazi arca? Az, amiről a turista ír, vagy amelyikről egy olyan nő, aki a mindennapokba is bepillanthatott?
Nálam Irán egyenlő a Lányom nélkül soha című könyvvel/filmmel. (Sajnos.) Ez az a történet, amikor az Amerikában élő iráni orvos amerikai feleségével és lányával szülőhazájába utazik, ám az izgalmasnak és érdekesnek induló családi találkozás döbbenetes fordulatot vesz. A kedvesnek és jó férjnek megismert apa iráni rokonságának hatására teljesen megváltozik, feleségét az iszlám törvények betartására kényszeríti, lányát iszlám iskolába íratja, ha pedig bárki ellentmond, meglehetős brutalitással adja tudtukra, hogy kinek az oldalán áll az igazság. Mindez nem kitaláció, hanem megtörtént esemény, hiszen a könyv írója, Betty Mahmoody saját életükről és kalandos megmenekülésükről írt.
Hogy meglévő sztereotípiánkat erősítsük, olvassuk el a hozzászólások között lully bejegyzését is, aki éveken keresztül lakott Iránban: "pénteken reggel a főtéren hatalmas csoportosulás, odamegyek, latom ám, hogy négy embert akasztanak nyilvánosan, három mar csak lóg a kötélen, egy meg rángatózik. Hát, nagy élmény volt!!!!! Megkövezés is van, igaz nem Teheránban, mert ott akkora a korrupció, hogy le lehet fizetni a rendőröket, de vidéken..... Ha megerőszakolnak, akkor utána meg is köveznek, mert engedted, hogy a férfi kísértésbe essen. Pedig ő csak a biológiai szükségleteit vezette le. Így tűnt el nem egy kolléganőm. A hivatalos verzió szerint leestek a lépcsőn vagy kiugrottak az ablakon, de a harmadik esetnél lehetett tudni, hogy mi a dörgés...."
Félelmetes iszlám törvények, férjhez kényszerített leányanyák, megkövezett, agyongyötört asszonyok, nyilvános kivégzés.
Ez lenne Irán?
Terroristák, szeptember 11, tálibok, csador, szabadságjogok teljes hiánya, értelmetlen vallási fundamentalizmus.
Ez lenne az iszlám?
Vagy az az igazi Irán, amelyikről a turista ír: „A valóságban azonban Irán a világ egyik legbarátságosabb országa. Az idegent nagy tisztelettel és vendégszeretettel fogadják, és végtelenül segítőkészek. (…) Szinte szabadkozva mondják, hogy minden feszültség csak a politikusok miatt van, ők senkinek nem akarnak rosszat. Mindezt saját tapasztalataim is megerősítik, ugyanis Irán az a hely, ahol az egy turistára eső kellemetlenségek száma a nullát súrolja, annál több viszont a kellemes meglepetés.” Az origo korábbi iráni turistái is hasonló vendégszeretetről és nyitottságról tanúskodnak.
Vajon melyik az igazi arcuk?
Bár nem ismerem elég jól az iráni helyzetet, sem az iráni embereket, gyanítom, hogy egy önmagát kereső, értelmetlen vallási elnyomástól szenvedő társadalom vívódását láthatjuk magunk előtt, annak minden szenvedésével és nyomorúságával együtt.
És melyik a MI igazi arcunk? Mármint nekünk, magyaroknak? Mert könnyű egy idegen országon, annak ismeretlen kultúráján és idegen vallásán szörnyülködni, de vajon mi a véleményünk saját magunkról? Ismerjük egyáltalán magunkat, tudunk magunkról reális képet rajzolni?
Szóval: milyenek vagyunk, mi magyarok?
Vendégszerető, életvidám, dolgos, a bajban egymásra találó, büszke nemzet, vagy pedig megalázott, kifosztott, kilátástalanságban vergődő, folyton kesergő nép vagyunk, akik saját magukat sem ismerik? Talán mi magunk is szenvedünk elmúlt évtizedeinktől, miközben nem hagytak bennünket, hogy megtaláljuk, „megszüljük” önmagunkat, lezárjuk a múltunkat és elképzeljük a jövőnket. Pedig ránk férne.
Remélem, a közeljövőben rátalálunk önmagunkra. Igazán ránk férne.
Hozzászólások