Ilyen nagyot tett a Ricsike. S most büszkén röhög tovább, érinthetetlenségének, védettségének tudatában. Nagyon sajnálom, hogy meglehetősen elnőiesedett a tanári pálya. Ugyanis nekem teljesen modern, úttörő pedagógiai módszerem lenne Ricsike számára. De sajnos, ehhez férfi tanárokra lenne szükség. Méghozzá többre. Hogy amikor Ricsike rokonsága bejönne az iskolába bosszút állni, akkor is legyünk elegen, hogy a rokonok is megismerjék és megértsék az új pedagógiai módszereket. Majd ezt követően Ricsike mehetne a javítóba, a rokonság a börtönbe, és innen elkezdhetnénk egy teljesen új konszenzust. Úgy is ez lesz a jövő. Addig is: vigyázzunk a tanárnőre. És figyeljünk Ricsikére. Hogy minden pillanatban érezze a törődést a kis rohadék.
Bayer Zsolt indulattól cseppet sem mentes cikkéről egy apró kis történet jutott eszembe. Kb. két-három évvel ezelőtt történt.
Éppen egy konferencián vettem részt, ahol tiszteletét tette egyházunk egyik jeles képviselője, aki az egyébként színvonalas előadásában meglehetősen vehemensen támadta a kormányzat több, hajléktalanokkal kapcsolatos intézkedését. Mennyire nevezhető demokratikus kormánynak az, amelyik megtiltja a kövön ülést? – tette fel a kérdést, én pedig éreztem, hogy nyílik a bicska a zsebemben. Leginkább azért, mert ezek a drága hajléktalanok éppen a megelőző napokban próbálták meg az egyik kaposvári élelmiszerüzlet előtt „megkérni” feleségemet, legyen olyan jó, és adja oda a bevásárló kocsiját, mivel szükségük lenne a benne található száz forintos érmére. Mivel ő udvariasan közölte velük, hogy szeretne mindenekelőtt bepakolni az autóba, majd utána ő vinné vissza a bevásárló kocsit, kilátásba helyezték autónk tönkre tételét, az ő megverését, persze mindezt korántsem modoros stílusban. Történt mindez délután öt órakor. És akkor nekünk még szerencsénk volt.
Úgyhogy azon a konferencián meglehetősen más álláspontot képviseltem, mint nevezett fél. Mondhatnám úgy is, hogy kész szerencse, hogy nem vagyok valami hozzászólós típus, mert alighanem a szokottnál vehemensebben szóltam volna, mint szokásom, és ahogyan az ilyen helyeken illik.
Mondom, nekünk még szerencsénk volt. Nekem nem viszik el röhögve a veteményemet, az udvaron nem kell lebetonozni mindent, ami mozdítható; nem kell gyomorideggel dolgozni mennem, mint egy-két hányatottabb sorsú pedagógusnak; nem fekszem le félelemmel és rettegéssel, mint jó pár kisnyugdíjas Borsodban, Somogyban, Baranyában; nem kell rettegve hazasétálnom este, mint néhány miskolcinak, akik az Avason, vagy más, lecsúszott területen laknak. És nem kell idegbajt kapnom, mint annak az orvosnak, akinek a felújított gyerekosztályát lakják le, lopják el, teszik tönkre ezek a kedves emberek. És persze az én arcomba még nem fújt füstöt Ricsike, nem lökött meg, nem vert meg, a rokonsága sem fenyegetett meg az oktatási intézményben, vagy az utcán, esetleg az otthonomban. Igen, nekem, nekünk eddig meglehetősen szerencsénk volt. Talán jó, jobb helyen is lakunk.
Úgyhogy összességében véve csak üdvözölni tudom a kormány minden olyan intézkedését, amely tiltja az utcán élést („a kövön ülést”), amely rendet, fegyelmet teremt, amely egyenlően érvényes minden állampolgárra. És teljesen megértem Bayer Zsolt indulatát, hiszen újságíróként jön-megy, előad, meghallgat, és ismeri a magyar vidék sanyarú sorsát éppúgy, mint a kisebbségi (?) és többségi (?) társadalom együttélésének buktatóit. (Bár feltételezem, hogy Solymáron neki sem kell ilyen nyomorúságokkal küszködnie.)
Mondom, megértem az indulatát. Ám elfogadni nem tudom. Keresztyénként, emberként egész egyszerűen nemet kell mondjak erre az indulatra, amely egy másik embert rohadéknak nevez. Leginkább azért, mert Ricsikét is a Jóisten teremtette. Sőt, még a rokonait is. Sőt, még a hajléktalanok is emberből lettek emberi roncsokká. Mivel pedig sok, ma még aranyos és normális Ricsike halad előre az emberi ronccsá és bűnözővé válás nem is annyira rögös útján, lenne egy javaslatom.
Az egész ott kezdődik, hogy a törvények mindenkire vonatkoznak. Fehérre, feketére, kék szeműekre és komoly zenét kedvelőkre egyaránt. Úgyhogy amikor Ricsike ilyet tesz, szépen kattan a bilincs a kezén, ha pedig a tanárnőnek egy haja szála is görbül, mert bejött a família hőbörögni, ők is mennek utána a böribe. Mert a törvények mindenkire vonatkoznak.
És amikor egy tanárt fenyegetnek, egy idős emberhez betörnek, amikor másnak a javát valaki elveszi, akkor jön a rendőr, és rendet tesz. Törvényesen, tisztességesen, de szigorúan. Hatalommal a háta mögött. És nincs utána vajszívű bíró, meg ügyeskedő jogvédők. Mindenkire kötelezően érvényes szabályok, az emberi együttélés adott keretei léteznek. Mert nincs kivétel, nincsenek az áldozatnál előbbre való elkövetők, „emberi jogok”, üres szólamok mögé bújtatott „szegény” bűnözők. Aki pedig ilyenekre hivatkozik, és ezzel kürtöli tele a világsajtót, annak tisztelettel felajánlanék egy szerény kis hajlékot mondjuk a taktaközi Prügyön. És persze mellé egy óvodai, iskolai férőhelyet is a gyermekének. Csak hogy legyen valódi tapasztalata.
Ez az egész törvényi, ha úgy tetszik, emberi oldala. Persze, ehhez valódi törvény, valódi szigor, és rendőr kell. Nem pedig hangzatos duma arról, hogy egy hét alatt rendet tettünk.
A másik oldal a –nevezzük így- humánus oldal. Amikor nagyon komolyan elgondolkodunk ezen emberek sorsán, életén, lehetséges jövőjén. És elkezdjük (folytatjuk?) a felzárkóztatást, az alapoktól, a gyerekektől, a munkán, az értelmes időtöltésen át egészen a közösségi viselkedéssel bezárólag. Nem elköltünk százmilliókat a semmire, hanem munkára, viselkedésre, felelősségteljes életre neveljük azokat, akik eddig mást láttak. Nem azért, mert ez a kedvenc időtöltésünk, hanem azért, mert ők is emberek, mi pedig értük is felelősséggel tartozunk. Önmagunknak, de –hiszem- a Jóistennek is.
Hozzászólások