Küldetésben

Mintegy 1000 kilométer a hősökért - ma indult útnak az a két kaposvári sportember, aki a doni katasztrófa 70. évfordulója alkalmából a II. világháborúban elesett hősökre emlékezik a rendhagyó futással. Szita János és Kovalik Zoltán az emlékfutáson napi 45-55 kilométert teljesít majd Beregsurányig, onnét egy emléktúrával jut el a somogyi csapat Voronyezsig. Útjuk során Magyarországon és Kárpátalján is megkoszorúzzák a hősi emlékműveket, így is adózva az elesettek emléke előtt.

emlékfutás a doni hősök emlékére - somogytv.hu

 

Aki futott már valaha életében (persze nem a busz, még csak nem is a női nem egyik-másik jeles képviselője után), az tudja, hogy futni az egyik legjobb dolog a világon. Legalábbis én így gondolom: kikapcsol, ellazít, megnyugtat, felszabadít. Nem csörög a telefon, nem rohan a gyerek valami kétségbeejtően fontos kérdéssel, nem kopog az ajtón Lajos bácsi, nem ülök le a laptop elé azzal a hamis igénnyel, hogy „csak megnézem”… Futáskor az ember tüdeje megtelik friss levegővel, miközben a hétköznapi világot maga mögé utasítva hallgatja a madarak énekét, és figyeli, hogyan éledezik az utca, a község. 

Aki látta a Tűzszekerek című filmet, az tudja, hogy futni kétféle célért lehet. Az egyik az öncél: hogy jobb legyek, hogy elérjek valamit, hogy bebizonyítsam magamnak, másoknak, hogy többre vagyok képes annál, amit gondolnak rólam, vagy amit én gondolok magamról. Gyerekkoromban volt egy kiváló edzőm, aki mindig azt mondta, ha valaki közülünk egy versenyen jó eredményt ért el: legyőzted önmagadat! Igaza volt. Egy cél teljesítése, a célba érés mindig ezt jelenti: legyőztem önmagamat. Győzni pedig fantasztikus érzés, különösen, ha nem másvalakit, hanem önmagunk gyengeségeit sikerül legyűrni. Bukdácsolva, megszakadva, már majdnem feladva a küzdelmet, de mégis tovább menni, végül pedig felszabadultan célba érni. Bizony, amiért megszenvedünk, azt értékeljük igazán, ettől édes annyira a győzelem íze.

Létezik azonban egy másfajta érzés is, amit leírni, megmagyarázni nem, csak átélni lehet. Mert bármennyire is felemelő a diadal, az igazi öröm és felszabadulás az, amikor ráeszmélünk: küldetést teljesítünk.

Ezt érezhette át a maratoni csatamezőről Athénba igyekvő harcos, vagy éppen Eric Lidell olimpiai bajnok futó, misszionárius. És ezt érezhetjük át mi is akkor, ha a futásunkkal, munkánkkal, életünkkel nemcsak önmagunkat legyőzni, sokkal inkább szolgálni akarunk. 
Szita János és Kovalik Zoltán küldetést teljesít ezekben a napokban, amikor is Kaposvárról indulva mintegy ezer kilométeren át, egészen az országhatárig futva, majd Voronyezsig emléktúra keretében a hetven évvel ezelőtt a Don kanyarban hősi halált halt magyar katonákra emlékeznek. Másrészt Szita János a tragikus sorsú Szita Bence nagybátyja, így ő a gyermekáldozatokért, Bence emlékéért is fut.

Tegyük fel őszintén a kérdést: van-e értelme egy hetven évvel ezelőtti gyászos évfordulóra emlékezni? Érdekel-e bárkit is az, ami akkor, több ezer kilométerre Magyarországtól történt? Egyáltalán kell-e, érdemes-e bármire is emlékezni, ami múlt, történelem, magyarság? A fiatalok mással foglalkoznak, az átlagembert pedig a mindennapi gondok keserítik –hangzik az ellenérv. Nem hősök, hanem megszálló katonák voltak, a náci Németország csatlósai – hangzik a könyörtelen történelemhamisítás egy másik oldalról. 

Azt hiszem, pontosan ezért kell futnia Szita Jánoséknak. Hogy emlékeztessenek. Hogy ne engedjék feledésbe merülni azt, ami a hazánkkal, a népünkkel történt. Hogy elmondják mindenkinek: a hetven évvel ezelőtt élt férfiak abban a tudatban indultak a frontra, hogy a hazájukat védik. 

Ez a futók küldetése. Hiszem, hogy a hazaszeretetet nem ölték ki teljesen az emberek szívéből. Ott van az, csak fel kell éleszteni! Kis lépés, talán jelentéktelen, amit ők tesznek. Mégis, meg kell tenni. Méterről-méterre, lépésről-lépésre. Lélektől-lélekig.

Ám nemcsak ők, hanem mi, keresztyének is küldetésben vagyunk. A mi küldetésünk, hogy elmondjuk mindenkinek: lehet másként élni! Nem kell beletörődni a lemondás, a kilátástalanság, a reménytelenség zűrzavarába, nem kell elhinni, hogy nincs kiút. Van más választás, mert van reménység! A mi reménységünk pedig az Élet Ura, Aki győzött a bűn, a halál felett. Hiszek abban, hogy minden látszólagos érdektelenség ellenére az emberek sóvárogva vágynak erre az örömhírre.  

„Mily szép, ha feltűnik a hegyeken az örömhírt hozó lába! Békességet hirdet, örömhírt hoz, szabadulást hirdet. Azt mondja Sionnak: Istened uralkodik!” (Ézsaiás könyve 52,7) Legyünk hírvivőkké, adjuk át az üzenetet ma is mindenkinek! Lélektől-lélekig.