Ma már országszerte ballagnak a végzős diákok a középiskolákban, és a nemzetiségi nyelv és irodalom, illetve nemzetiségi nyelv tantárgyak írásbeli vizsgáival elkezdődik az idei tavaszi érettségi is. A szóbeli vizsgákat emelt szinten június 6. és 13. között, a középszintű szóbeliket pedig június 17. és 28. között tartják.
ballagnak a középiskolások - hirado.hu
Május első hétvégéje kétség kívül az édesanyáké, ám ha a naptár úgy alakul, a ballagó diákoké is. Végső soron egész május-június a végzősökről szól, hiszen előbb ballagás, aztán az írásbeli, végül pedig a szóbeli érettségi következik, és persze mindaz, ami ezekkel az eseményekkel jár: ballagási énekek, öltöny, virágtenger, ünnepi beszédek, ajándék, majd izgatottság, para, végül megkönnyebbülés. Mi tegnap is ballagáson voltunk (Pécsi Református Gimnázium, a kántorunk ballagott), és ma is ballagásra megyünk (Csurgói Csokonai Vitéz Mihány Református Gimnázium). Ezekben a napokban az ember óhatatlanul visszagondol gimnáziumi éveire, önmagával hasonlítgatja a mai diákokat, és persze mindig megállapítja, milyen jó volt gimisnek lenni. Valóban tartalmas és szép éveim voltak, hála az égnek, elég jó középiskolába járhattam.
Jó érzéssel tölt el, amikor ezt leírom. Minden túlzás nélkül, őszintén állítom, hogy a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Sárospataki Gimnázium diákja lehettem. Annak ellenére érzek így, hogy rengeteg mindent másként élnék meg, sok mindent másként tennék, mint abban a négy esztendőben, és annak ellenére ez a véleményem az iskolámról, hogy bizony voltak komoly hiányosságai is. Szeretném most mégis a legfontosabbat kiemelni, amiért számomra meghatározó volt az ott töltött időszak. Ez pedig nem más, mint a lelkiség, amit a köznyelv mifelénk csak „pataki szellemnek” hív.
Jelenti ez egyrészt a gazdag történelmi múltat, amely a maga sajátos módján beleivódott a tudatunkba. Elég nehéz ezt megmagyarázni. Valahogy úgy kell elképzelni, hogy nekünk a történelemkönyvből ismert személyek nem valamiféle ismeretlen, távoli alakok voltak, hanem hús-vér emberek, mindennapjaink játszópajtásai, akik szinte megelevenedtek a hétköznapokban. Lorántffy Zsuzsánna, Kossuth, Rákóczi, Comenius és a többiek annyira hozzátartoztak a mindennapjainkhoz, annyira tapintható volt a jelenlétük, hogy szerintem meg sem lepődtünk volna, ha a fejedelemasszony hűséges férjével egyszer csak végigsétál az Iskolakerten, vagy mondjuk az egykori Angol Internátus lakói meglátogatnak bennünket a harmincas évekből. (Jó páran közülük meg is tették.)
A másik jelentése a pataki szellemnek az összetartás, ami mindig is jellemezte a pataki diákokat. Ez nem azt jelenti, hogy mindenki szeret mindenkit, aki Patakon végzett, hanem sokkal inkább arról szól, hogy volt/van egyfajta testvéri kötődés azok között, akik „patakinak” vallják magukat. Sok ilyen történetet hallottam, éltem át magam is. Évekkel ezelőtt itt, Somogyban egy temetés után felhívott egy bácsi. Soha ezelőtt nem hallottam a nevét, ám kérésére mégis tegeződésre váltottunk. Közölte, hogy ott volt a temetésen, és hallotta másoktól, hogy pataki vagyok. „Attila, én Györgytarlón születtem (Patak mellett), és én is Patakon tanultam. Ha bármire szükséged van, hívj nyugodtan. Tudod, nekünk össze kell tartani! Szeretettel ölellek!” Ennek a kötődésnek a szép példája az öregdiák mozgalom, mely nem nosztalgiaesteket jelent, sokkal inkább komoly támogatást, egyfajta szellemi hátországot az iskolának. Sok egykori pataki diák támogatja Alma Materét, sokan ösztöndíjakat hoznak létre a mostani tanulóknak. Az 1941-es 1/A Ösztöndíj Alapítvány például minden évben komoly összeggel támogatta és támogatja a tehetséges fiatalokat. Ennek az alapítványnak elindítója és éveken keresztül motorja volt társaival együtt John W. Shirley, az Egyesült Államok nyugalmazott nagykövete, a Köztársasági Érdemrend kitüntetettje, aki gyermekkorában maga is Patakon tanulhatott. Megtiszteltetés, hogy személyesen ismerhetem és barátommnak vallhatom őt.
A pataki lelkiség, a pataki szellem meghatározó kapcsolópontja a hit. Hit nélkül, keresztyénség, reformátusság nélkül a pataki kollégium egy átlagos, jó iskola lenne, semmi több. Még akkor is igaz ez, ha nem lett mindenki hívő emberré, aki Sárospatakra járt. Istennek hála, voltak olyan hittantanárok, lelkipásztorok, hívő emberek, akik megmutatták a hithez vezető utat, minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy rátaláljunk az Igazi Életre. Hálás vagyok, hogy éppen itt és így találtam Rá én is.
És bizony mindezzel együtt, minket szerettek a tanárok Sárospatakon. Éppen feleségem fogalmazta meg néhány napja, hogy olyan volt Patak, mint valami óriási búra, ahol a tanárok megvédtek a világ zajától, és ebből következően el is zártak sok mindentől –főleg rossztól. Bizonyára a város fekvése is ezt szolgálta, hiszen távol esik a nagyvárosoktól. Ennek ellenére sok diáktársunk érkezett Budapestről, sőt még a Dunántúlról is. Persze, itt is tanítottak kedvetlen, kiégett, vagy éppen jobb híján tanári pályára került „pedagógusok”, mégis, a nagy többség szeretette a diákokat, és igyekezett segíteni problémáink megoldásában.
Tizenhat éves távlatból én így emlékszem középiskolai éveimre, Alma Materemre. A nagy kérdés persze az, milyenek most az egyházi iskoláink? Szülőként, vagy éppen lelkipásztorként, gyülekezeti tagként vajon mit várok el egy református gimnáziumtól? Van-e jövője református középiskoláinknak?
Talán mindnyájan egyetértünk abban, hogy református iskolahálózatunk, számtalan általános és középiskolájával (szinte kizárólag gimnázium!), komoly lehetőséget hordoz az egyház számára. Gondoljunk csak bele, naponta több ezer diák hallja az evangéliumot, ismerkedik meg egyházunk tanításával, látásmódjával. Ha valaki meghatározó élményt szerez középiskolai évei alatt, egy életre elköteleződhet a hit, az egyház mellett, de lehet, hogy „csak” szeretettel fog emlékezni az itt eltöltött évekre. Lehet, hogy lelkipásztor, esetleg hűséges egyháztag válik valakiből, de az is lehet, hogy „csak” szimpatikusak leszünk, aztán a gyermekeit is hozzánk íratja majd. (Sokan ilyen utat járnak be diákként, ám vannak olyanok is, akiknek egy életre elmegy a kedvük a reformátusoktól.) Vajon mi kell ahhoz, hogy még jobb, még alaposabb legyen a református oktatás? Mintha mindenhol azt hallanám, hogy a kilencvenes évek első felében történt iskola visszavételi, vagy éppen alapítási láz nem váltotta volna be a hozzá fűzött reményt, hiszen ennek nyomán nem alakult ki egyfajta református értelmiség. (Egyetértünk egyáltalán ezzel a megállapítással? Én nem feltétlenül.)
Úgy vélem, mindenképpen van jövője középiskoláinknak, ám ahhoz, hogy versenyképesek legyenek a világi iskolákkal, egyfelől iszonyatos mennyiségű pénz, másrészről komoly, szerető, elfogadó légkör megőrzésére/kialakítására van szükség. Harmadrészt szükséges egyfajta oktatási profil létrehozása is.
Pénz: kényelmes internátusok, sportcsarnok, sportpálya, tanulmányi kirándulások, jól felkészült, megfizetett tanárok, akiknek éppen ezért nem alternatíva banki alkalmazottnak vagy éppen titkárnőnek lenni egy multinál, és a sort még folytathatnánk.
Légkör: ahol a diák érzi, hogy biztonságban van. Ahol elfogadják, támogatják, óvják. Vannak olyan világi iskolák, ahol kiváló tanárok tanítanak, a gyerekeket felveszik a legjobb egyetemekre, ám a légkör mérgező, a tanuló inkább érzi magát egy versenyistállóban, mint iskolában, mert a lelkére, az érzéseire senki nem kíváncsi, talán még a nevét sem tudják! Egyre inkább a bensőséges, kis közösségeké a jövő, jó lenne ilyenné formálni, vagy éppen ilyennek megőrizni középiskoláinkat!
Oktatási profil: az általam jelenleg ismert református iskolákban (Csurgó, Pápa) folyamatban van annak felismerése és kialakítása, hogy melyik miben jó, illetve mire van igény a diákok részéről? Csurgó egyre inkább a kézilabdában gondolkodik, míg Pápán a művészeti képzés mellett teret nyer a reáltárgyak kiemelt oktatása.
Azt hiszem, sokan még inkább látják és ismerik a református középiskolák helyzetét, jelenét, lehetőségeit. Adja a Jóisten, hogy az itt folyó munka valóban elérje a célját, hiszen azok a gyerekek, akik itt tanulnak, nemcsak a jelenünket, hanem a jövőnket is jelentik.
