Romániáról mindenkinek az jut eszébe, hogy az Borat szülőhelye, és van, aki Luxembourg területére csak annyit írt, hogy LOL. Franciaországot, Spanyolországot meg Nagy-Britanniát többnyire eltalálják, na de ott Európa közepén az a sok kis pici valami, az tényleg egy vicc az amerikaiak szerint.
Szegény amerikai iskolások, nyilvánvalóan nem tudnak Európa térképén eligazodni: Franciaország, Anglia, Spanyolország még ismerős, de egyesek már Németországgal is hadilábon állnak, nem beszélve a közép és kelet-európai régióról. Na és – mondhatnánk az áldott emlékezetű Horn Gyulával együtt, és ezúttal tényleg nem értem, mi itt a gond. Nyilván jobb dolguk is van a srácoknak, mint Európa keleti felének országait magolni, arról nem is beszélve, hogy nálunk is hasonló lenne az arány, ha nem rosszabb: gyanítom, a mai magyar iskolások, vagy a találomra megállított járókelők közül meglehetősen kevesen ismernék fel a térképen Moldova vagy éppen Litvánia, Bulgária kontúrjait, de lehet, hogy Horvátország, Ausztria is kifogna rajtuk. Mindezzel együtt ez a kis hír pont kapóra jött ahhoz, hogy egy pillanatra elgondolkodjam: kik vagyunk mi, magyarok valójában? Milyen a hírünk, mit gondolnak rólunk mások? Azt hiszem, nem ártana tisztába tenni az önazonosságunkat, az énképünket. Ennek pedig fontos kelléke, hogy mások (akár az amerikai diákok, akár egy európai átlagpolgár) hogyan látnak minket.
Ami számomra elsőként feltűnik, ha hasonló felméréseket olvasok, vagy éppen kapcsolatba kerülök nem magyarokkal, az a jelentéktelenségünk. (Persze, vannak üdítő kivételek, többnyire olyanok, akik baráti vagy rokoni szállal ide kötődnek, de most mégis engedjük meg magunknak azt a hibás luxust, hogy általánosítunk.) Az, hogy az amerikai diákok nem tudják, hol van Közép-kelet Európa, hogy nem igazán találják el Európában Magyarországot, az nem azért van, mert az amerikai diákok buták. (Hogy valójában azok-e, az más kérdés, mindenesetre hátrébb a nagyképű, lekezelő agyarakkal, ha kérhetem. Buták mindenhol élnek.) Azt hiszem, úgy vélekednek odaát, hogy teljesen felesleges olyan térségről és olyan országról tanulni, ami gazdaságilag és politikailag, de talán kulturálisan is perifériának tekinthető. Bizony, periféria ország vagyunk, több száz éve már annak számítunk. (Nyilván igaz ez az egész térségre, ám ez engem nem vígasztal.)
Élünk itt közel tíz millióan, szegényen, egymást kárhoztatva, tartós gazdasági siker, pozitív társadalmi fordulat, példaként felmutatható bármiféle eredmény nélkül, ám ahelyett, hogy ennek véget vetnénk, és a jövőre koncentrálva megpróbálnánk kiszabadulni a periféria állapotból, a múltunkba révedve siratjuk egykor volt dicsőségünket. Kesergünk a nagy történelmi nyomorúságainkon, miközben elfelejtjük, hogy a lengyelek, a németek, de még a franciák is iszonyatosan sokat szenvedtek történelmük során. Emlegetjük hajdani történelmi tetteinket, miközben elfelejtjük, hogy az utolsó ilyen az ötvenhatos forradalom volt, esetleg a vasfüggöny lebontása, azóta legfeljebb az olimpiákon jeleskedünk. Egy átlagos európai, vagy éppen amerikai, ausztrál, kínai polgár nem fog attól hasra esni, hogy volt itt Mohács meg Trianon, legfeljebb elcsodálkozik. Leginkább azon, hogy még mindig ezen lovagolunk, meg a hatvan évvel ezelőtti hathármas diadalon. Szóval jelentéktelenek vagyunk, kinevetnek, lenéznek minket: és őszintén szólva, meg is érdemeljük. Nem azért, mert mi tényleg ilyen lenézhető, kigúnyolható, ócska kis kelet-európaiak lennénk, hanem azért, mert nem teszünk semmit, ami az ellenkezőjét bizonyítaná. Pontosabban: mindent megteszünk azért, hogy így vélekedjenek. (Nyilván igaz ez az egész térségre, ám ez engem nem vigasztal.)
Japán, vagy éppen Dél-Korea is egykor perifériának számított. Ki gondolta volna az USA-ban, mondjuk Kennedy meggyilkolásakor, hogy néhány évtized elmúltával a japán autók kiszorítják az amerikaiakat az amerikai hétköznapokból, hogy a japán elektronikai termékek elárasztják az egész világot; ki gondolta volna, hogy a világ jelentős része az új évezredben dél-koreai termékeken telefonál, netezik, vagy éppen tv-t néz? Ma ez természetes. A japánok, vagy éppen a dél-koreaiak ugyanis átértékelték a (közel)múltjukat, és elkezdtek dolgozni. Valahogy én is ebben hiszek: a dolgok belső átértékelésében, ha tetszik, mérlegre helyezésében, a helyes énképben, és persze a szakadatlan, következetes, értelmes munkában. Alighanem el kéne kezdeni végre. Főleg akkor, ha úgy érezzük, hogy nekünk nemcsak térkép e táj, hanem annál jóval több.
Hozzászólások