A teljes emberi élethez vezető utak tesznek boldoggá, azok, amelyekről csak elképzelésem lehet.
Erőss Zsolt a boldogságról - transindex.ro
Erőss valóban nem értette, hogyan vonhatják kétségbe a hegymászás értelmét. Számára kétfajta élet létezett: amit az ember teljes valójában megél, fájdalmaival, nehézségeivel, légszomjával, kimerültségével, és a csúcson átélt lebegő élménnyel. És az, amelyikben az ember külső elvárásoknak megfelelő, látszatéletet él, amelyben foglalkozhat divatos dolgokkal, viselhet divatos ruhákat, csak éppen egy nem létező sorsot valósít meg. Mindig is furcsállta, hogy miért vállalják mégis ezt a félszívű életet olyan sokan.
Földes András: Erőss Zsolt tovább emelkedett a szokásosnál - index.hu
A gyász érdekes érzés. Sokszor olyanokat is meggyászolunk, akiket nem igazán, vagy egyáltalán nem ismertünk. Volt egy ácsunk. A plébános ajánlotta. A parókiánk és az egyik templomunk tetőzetén dolgozott. Lórántnak hívták. Igazi békebeli, jó lelkű mesterember volt, aki hívő katolikusként komolyan gyakorolta a hitét, nem mellesleg rengeteg templomon dolgozott. Bár már évek óta eltávozott közülünk, mégis, ahogyan írom ezeket a sorokat, úgy elevenedik meg előttem az alakja. Kérdezek valamit, erre ő finom mozdulattal benyúl inge zsebébe, előveszi a cigarettát, rágyújt. „Na most, tiszteletes úr”- kezdi kedves, amolyan nagyapás hangjával, és én érzem: ha a cigaretta is előkerült, akkor ez egy hosszú beszélgetés lesz.
Közben a fiúk (így hívta a munkásokat, egyik valóban fiú volt, a másik azonban egy vele idős ácsmester) szépen lassan készítik a tetőt, ő pedig csendesen, de határozottan irányítja őket. Soha nem kiabált velük, ám a pontos, precíz munkát mindig, mindenkitől megkövetelte. Az arca ragyogott, a szeme csillogott, amikor az elkészült tetőre nézett. Gyönyörködött az elvégzett munkában, ahogyan az alkotó gyönyörködik alkotásában. Neki ez volt a küldetése: tetőket ácsolni, Isten házát menteni, egyházat építeni a maga eszközével ott, ahol erre lehetőség adódott. Váratlanul ért a halálhíre: egy nyári vasárnap tudtam meg egy gyülekezeti tagunktól, hogy autóbalesetet szenvedett. Meggyászoltam. Annak ellenére, hogy nem voltunk évtizedek óta ismerősök, hogy nem dolgoztunk együtt hosszú éveken keresztül, a személyisége annyira meghatározó lett számomra, hogy fájdalmasan érintett a halála. Más ez a gyász nyilvánvalóan, mint amikor valaki a közvetlen hozzátartozóját veszíti el, mégis… Szomorúság és hiány – ezt éreztem.
Erőss Zsoltot nem ismertem személyesen. Lett volna ugyan lehetőségem rá, szerettük volna elhívni hozzánk egy előadás erejéig, aztán a Csillagponton is találkozhattam volna vele, mégsem így történt. Közös ismerősünk révén egy dedikált könyvet kaptam tőle, egy dedikált naptárt, néhány képet. Mégis, most, hogy egyértelművé vált: a Hópárduc nem áll talpra többé, ugyanaz a gyász kavarog a szívemben, ami a néhány évvel ezelőtt elhunyt ácsunknál is ugyanúgy, ugyanott kavargott.
Sokan, sokfélét leírtak már Erőss Zsoltról. Hogy minek ment oda, hogy miért nem hallgatott a figyelmeztetésre, az intő jelekre, barátjának, majd saját lábának elvesztésére. Miért kísértette az Istent, miért hívta ki a sorsot maga ellen. Miért nem a családjával, a kisgyermekeivel törődött, miért nem vállalt könnyebb feladatokat, miért, miért, miért….Sokan hibáztatják őt, én nem hibáztatom a sokakat. Megértem őket is. Megértem magunkat. A mindennapi apró örömeink, életünk hétköznapi csodái: gyermekeink mosolya, kedvesünk ölelése, barátaink barátsága a legfontosabbak. Neki is azok voltak. Felesége elmondta: férje folyamatosan őrlődött a családja és a hegymászás között. Szeretett volna hazatérni, szerette volna magához szorítani gyermekeit, szerelmét. Nem igaz tehát, hogy Erőss Zsolt egy fanatikus őrült lett volna, aki szívtelen, önző emberként csak saját magával, úri passziójával törődött. Nem igaz, hogy önző módon odadobta a halálnak önmaga és mások életét. Nem, neki küldetése volt. Ő pedig megküzdött azért, hogy a küldetést válassza.
Küldetés, értitek? Tudjátok, mit jelent ez a szó, és a szó mögött álló érzés? Tudjátok, mit jelent az, amikor folyamatosan küzdesz önmagaddal és azzal a belső paranccsal, ami azt diktálja, hogy menj, tedd, mert ez a te dolgod? „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?”-kérdi az Úr, a próféta pedig önmagával hadakozva, önmagát emésztve, de mégis egyértelműen válaszol: „Itt vagyok, engem küldj.” Nincs más lehetőség. Akinek elhívása van, az nem dönthet másként.
Tudom, nehéz megérteni. Őrültség. Értelmetlenség. Legalábbis azoknak, legalábbis nekünk, akik nem értik, nem értjük, mit jelent mindez. Mert földhözragadtak vagyunk.
Micsoda értelmetlenség meghalni a hegyen, vagy éppen a Circus Maximus homokjában, ugye? Micsoda értelmetlenség keresztyén emberként Pakisztánba, Észak-Koreába menni Bibliával a kezedben, és hirdetni az evangéliumot a tálibok, vagy éppen kommunista gazemberek között! Micsoda felfoghatatlan cselekedet lelkipásztorként cigányok, lecsúszott magyarok között szolgálni valami Isten háta mögötti, nyomorult faluban, ahelyett, hogy ezek az emberek a fiatalságukat, egyetemi diplomájukat máshol kamatoztatnák! (Hová?! Hát elment a józan eszed, gyermekem?!) Bizony, érthetetlen. Ám akinek elhívása, küldetése van, "nem tehet másképp". Akkor sem, ha a földi élete múlik rajta.
Zsolt küldetése az volt, hogy bemutassa Isten csodálatos világát, hogy emberi határokat feszegessen, hogy cselekedetével ráébresszen bennünket: akkor teljes az élet, ha a hívásnak engedelmeskedve megtaláljuk a küldetésünket, és minden jó szándék és rosszakarat ellenére kitartunk azon az úton, amin járnunk kell.
Pál apostol írja: „De én mindezekkel nem gondolok, sőt még az életem sem drága, csakhogy elvégezhessem futásomat és azt a szolgálatot, amelyet az Úr Jézustól azért kaptam, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról.” (Apostolok Cselekedetei 20,24)
Igen, így teljes az élet. Így igazi az élet. Így nyer értelmet minden. (Szégyellem, hogy erről sokszor elfeledkezem.) Isten nyugosztaljon, Zsolt, ott fenn a magasban. Kiss Péterrel, Horváth Tiborral és a többiekkel együtt. Köszönöm.
Hozzászólások