Detroit az amerikai ipar és az amerikai iparvárosok hanyatlásának legmegrázóbb szimbólumává vált az elmúlt tíz évben. Az amerikai autóipar központja, mikor máskor, az autógyártás felfutásakor vált igazi, modern metropolisszá, hanyatlását pedig az amerikai autóipar összeomlása hozta el. (...) A város pusztulása több fotóst megihletett, de egy sem autentikusabb Dave Jordanónál, aki 1948-ban Detroitban született.
Nézegetem a képeket az egykor szebb napokat látott nagyvárosról, Detroitról, ahol a legújabb információk szerint már csak alig 700 ezer ember él. Valamikor ez a város volt az amerikai autógyártás központja: itt készült a Ford, a Buick, a Lincoln, a Dodge, hogy csak néhány ismertebb márkát említsek. Aztán a távol-keleti autók térhódításával szépen lassan tönkrement az amerikai autóipar, vele együtt pedig a hajdan szebb napokat látott Motown is, ahogy a Michigan állambeli várost nevezik. Azt hinnénk, mindez az amerikaiak dolga, ám a látszólagos távolság ellenére látnunk kell: mi is hasonló cipőben járunk.
Detroit mélyrepülése nem tegnap kezdődött, mint ahogyan az amerikai autógyártás hanyatlása sem. Ha hinni lehet az internetes statisztikáknak, akkor megállapíthatjuk, hogy a lakosságszám az 50-es évek végén, 60-as évek elején volt a csúcson, ekkor közel 2 milliónyian laktak a városban. Innentől kezdve a lassú hanyatlás jeleit látjuk, melyet a 2008-ban kitört válság gyorsított fel olyannyira, hogy egyre inkább úgy tűnik: semmi nem menti meg az egykori ipari fellegvárt az összeomlástól. Annak ellenére sem, hogy az amerikai kormányzat igyekezett pénzt pumpálni a haldokló iparba. Márciusban pénzügyi szükségállapotot hirdettek ki, ami azt jelentette, hogy a város pénzügyeinek irányítását Michigan állam fogja átvenni. Aki tehette, elmenekült a városból, sokan eladatlan házaikat hátrahagyva kerestek más lakóhelyet maguknak és családjuknak. Helyettük kevés pénzzel rendelkező, sok esetben iskolázatlan, többnyire fekete lakosság érkezett, és költözött a nekik éppen megszerezhető ingatlanokba. Feketék, szegények, képzetlenek…majdnem úgy, mint nálunk. Mindennek a vége az lett, hogy a város elszegényedett, milliós adósságot halmozott fel, az üzletek bezártak, a városnak pedig nem volt pénze szinte semmire: sem épületei rendben tartására, sem a közbiztonság megerősítésére. Szellemváros lett Detroit, ahol életet, jövőt tervezni már nem igazán lehet. Lepusztult középületek, elhagyott templomok, nem létező közbiztonság, bűnözés…a képeken csupa szomorú, kiüresedett tekintetű embert látok, magányt, csalódottságot, lemondást…
Amikor ezeket a sorokat írom, én nem Detroitra, meg az Egyesült Államokra gondolok, hanem mindazokra a tönkrement magyar városokra és falvakra, melyeknek a pusztulását sok olvasó a saját szemével látta, élte végig, talán a saját bőrén tapasztalta meg.
Itt vannak például a régi bányásztelepülések, mondjuk Északkelet-Magyarországon. Az egyikben éppen megújul a gyülekezeti terem, ám ezzel együtt bontják is segítő kezek –szorgos fémkereskedők, ill. bodzagyűjtögetők. Egyik barátom mondta a gyülekezetből, hogy az egyházlátogatóknak szólni kellett, ne álljanak meg a parókia előtt az autóval, várják meg, amíg a lelkész kinyitja a kaput, és beengedi őket, biztos, ami biztos. Egy másik alkalommal éppen rendezvény zajlott a templomban, ám a szomszéd olyan hangosan hallgatta a zenét, hogy át kellett menni hozzá, legyen szíves, halkítsa le a masinát, ha megtenné…nos, a baráti kérésnek egy, a templom előtt parkoló autó szélvédője látta a kárát.
Baranya, Ormánság…még pécsi egyetemista koromban végig kellett járnom az ormánsági református templomok jó részét (tanulmányi kirándulás). Egyik helyen a kulcsos ember közölte, hogy itt már rég nem élnek reformátusok! A gyönyörű építésű parókiába a többséggé vált kisebbség költözött –legalább lakik benne valaki, összegezte az emberünk.
Persze, itt van nekem Somogy…az egyik helyen ezer fős, gyönyörű szép templom áll. Százötven éve építették, akkor még ennyi református volt a faluban. Ja, és akkor még nem volt uniós támogatás, pályázat! A krónika szerint ezer szekérnyi homokot vittek a hívek, hogy a templomépítésre kijelölt mocsaras területet feltöltsék. Az idős, nyugalmazott gondnok mesélte, hogy gyermekkorában bizony, még tele volt a templom. Most a falu lakossága teljes egészében beférne. Bár én azzal is megelégednék, ha minden vasárnap a kétszáztízből csak ötvenen-hatvanan lennénk. Nem vagyok valami nagyigényű, tudom.
Mit mondjunk: a pusztulás az élet része? Természetes folyamat, így alakult, el kell fogadni? Átalakult a világ, megváltoztak a lehetőségek, elmúlt, megítéltetett a régi életforma?
Az én kérdésem: mit tegyen az egyház? Meneküljünk mi is? Vagy maradjunk? Ha megyünk, miért és hová? Ha maradunk, mihez ragaszkodjunk?
Szerintem az egyház legyen hűséges, és ragaszkodjon a feladatához. A feladata pedig nem más, mint a reménységről szóló tanúságtétel. Erre kapott elhívást. Tehát nem kell, nem szabad menekülnie. Még akkor sem, amikor mindenki elmegy. Akkor sem, amikor látszólag semmi értelme maradni. Mint egy jó végvári vitéznek, ki kell tartani az utolsó emberig. Nem az ősi templom mellett, nem a megszentelt emlékek mellett. Mi ugyanis nem a múlthoz, a falakhoz, a történelemhez ragaszkodunk, hanem ahhoz az Üzenethez, melyet el kell mondani mindenkinek. Hogy Krisztus meghalt értünk, miattunk és helyettünk, de feltámadt, és legyőzte a halált – van reménység! Lehet másként élni! Ha mi is elmegyünk, ki mondja ezt el azoknak, akik maradtak?
(És hogy meddig maradjunk, meddig maradjon, szolgáljon Detroitban, egy ormánsági, abaúji kis faluban egy lelkész? Addig, amíg „sérülésmentesen”, és örömmel tudja hirdetni az evangéliumot. Addig- és ne tovább!)
Talán pont oda kell mennünk, ahová a falvainkból, városainkból mentek – oda, ahol munka van és megélhetés: faluból városba, kisvárosból nagyvárosba, itthonról külföldre. Bizony, utánuk kell mennünk az embereknek, mert nem várhatjuk el, hogy akit a faluban megkereszteltek, az megtalálja a templomot, az egyházat a nagyvárosban is. Meg kell keresnünk, és meg kell szólítanunk őket. Nekik is hirdetni kell a Krisztusról szóló beszédet, hogy ők is életet nyerjenek.
Az egyikben ott vagyunk még – kiégve, belekeseredve, önmagunk által is kissé lenézve. (Ennyire futotta!) Vajon bennünket miért nem éltet, rajtunk miért nem ragyog az örömhír?
A másikba még nem érkeztünk meg, legalábbis nem olyan létszámban és olyan erővel, ahogyan illene – csak tudnám, mire várunk?
Az Üzenetnek ugyanis mindenhol szólnia kell:
És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek
És szél támad. És fölzeng a világ.
Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszünhetett dobogni szive -
Harmadnapra legyőzte a halált.
Et resurrexit tertia die.
