A mester szerint felesleges őt arról kérdezni, kinek szurkol a mérkőzésen, mondván, a Steaua és a román válogatott volt szakvezetőjeként egyértelműen a hazai együttes sikerét óhajtja: „Számomra legfeljebb abból a szempontból különleges ez a mérkőzés, hogy Románia ismét tétmérkőzést játszik, amelyet szeretném, ha megnyerne.
„Arra kérem a magyarországi szurkolókat, hogy a meccs végén tudják elismerni és elfogadni a román válogatott fölényét és győzelmét. Ez is a civilizáció jele” – zárta nyilatkozatát Jenei Imre.Jenei Imre: a magyarok nem tudnak ellenállni ötvenezer néző nyomásának - nemzetisport.hu
Ma lesz kérem a román-magyar, természetesen fociról beszélünk. Ám egy román-magyar mindig is presztízsmeccs, nemcsak fociban, bármi másban is, naná, hogy Trianon miatt. Mennyire normális ez? Egyáltalán: van jelentősége ennek a sporteseménynek, vagy csak huligánok, régi, egykor volt történelmi sérelmekért ilyen módon revansot venni akaró, múltba révedő begyepesedett nézők gondolkodnak így?
Az első és legfontosabb: minden mérkőzés tétmeccs, vagyis minden mérkőzés arról szól, hogy ki a legjobb. Mindegy, hogy Eb, vagy Vb mérkőzés, mindegy, hogy ki az ellenfél. Győzni kell, mert egy sportembert mindig a győzni akarás, a legjobbá válás motivál, az, hogy megmutassa: ő a bajnok. Ha egy játékos, egy csapat nem így áll bármilyen mérkőzéshez, akkor ott óriási gondok vannak. Szurkolóként talán az a legborzalmasabb, amikor azt vesszük észre, hogy az a játékos, akinek időt, pénzt, energiát nem spórolva szurkolunk, akiért hosszú kilométereket is megteszünk, „nem teszi oda magát”, vagyis nem tesz meg mindent a győzelemért. Lehet rosszul játszani, de lélektelenül soha – foglalta össze a lényeget a Ferencváros legendás kettese, Simon Tibor, és valóban. Ha a győzelem elmarad, ha a játék hagy is kívánnivalót maga után, ám a drukker érzi, hogy csapata küzdött, hajtott a végsőkig, akkor ő maga is emelt fővel veszi tudomásul a vereséget. Tehát: a román-magyar azért is tétmeccs, mert minden mérkőzés az. Csak reménykedni tudok, hogy a cseppet sem aranylábú fiaink így gondolnak a mai összecsapásra, és valóban „megszakadnak” a győzelemért, nem úgy, mint legutóbb, amikor félelem és értetlenség tükröződött az arcukon, hallva az ötvenezer román szurkoló korántsem barátságos vendégszeretetét. Érdekes, engem doppingolna, ha ennyire ellenséges közegben kellene pályára lépni, valahogy dolgozna bennem a vágy, hogy csakazértis…persze a szurkoló már csak ilyen: megszakadna a pályán, ha a magyar címeres mezt akár öt percre is magára ölthetné.
Hogy van-e jelentősége ennek a találkozónak? Naná, hiszen egy győzelemmel még van keresnivalónk a csoportunkban, mi, sportbarátok pedig azt várjuk, hogy a feladathoz felnőve, a győzelemért mindent megtéve büszkén vonulhassunk le a pályáról. (Mi, magyar futballbarátok már csak ilyen javíthatatlanok vagyunk.)
Annál is inkább, mert egy román-magyar különös jelentőséggel bír. Különös a jelentősége a románoknak, hiszen mégiscsak a magyarok lehetnek a legyőzöttek. De különös nekünk, magyar szurkolóknak is, hiszen a történelmi sérelmeink, a történelmi frusztrációink okán –bármilyen nonszensz- mégiscsak valamiféle elégtétel lehet a jó játék, a gól, az esetleges győzelem. Kár ezt magyarázni: aki nem érti, az valószínűleg nem is fog ma este tv elé telepedni, nem fog kifutni a világból egy magyar gólnál, és nem fog magába roskadni, ha ugyanolyan megalázó módon vereséget szenvedünk, mint tavaly. Igen, magyar oldalról mégiscsak Románia az ellenfél, igen, Románia részéről mégiscsak a magyarok jönnek. Ez már csak ilyen kelet-európai történet, még egy darabig mindenképpen.
Persze, nem szabad elfelejteni: ez mégiscsak egy sportesemény, nem pedig háború. Nem visszavágás Trianonért, nem elégtétel az erdélyi, partiumi magyarok korábbi megalázásáért. Ugyanez igaz a másik oldalon is, bármennyire is próbálják egyes román véleményformálók ezt máshogy beállítani. Valaki valamit roppantul félreért (vagy jól manipulálható), ha nem veszi észre, hogy ez mégiscsak egy játék, amelyben kétszer tizenegy játékos küzd a győzelemért. Nem háborúzni, hanem focizni megyünk. Nem harcosok, hanem sportemberek vetélkednek majd, és reméljük, ebben a küzdelemben tisztességgel helytállunk. És azt is remélem, hogy a kiutazó szurkolók is magyar emberhez méltó módon viselkednek.
Ami pedig Jenei Imrét, és a jó tanácsait illeti: ha a románok valóban jobban játszanak, mint mi, és győznek, azt készséggel elismerjük. Ám neki sem szabad elfelejteni a foci örök igazságát: a labda gömbölyű – még Romániában is.
