Mégiscsak

Mint arról a Blikk beszámolt, Bárdos Andrást és családját július eleje óta nem látta senki idehaza. A Blikk kiderítette, hogy külföldre utaztak, a szerkesztőségünkbe eljutott hírek pedig arról is szóltak, hogy a sztárpár Amerikába ment, ahol a magyarországiaknál jobb lehetőségekre számíthatnak.

"A rendszerváltás óta lényegében egyetlen fontos problémát sem sikerült megoldanunk. Sem a szegénységet, sem a cigánykérdést, sem az egészségügy, sem az oktatás problémáit. Megértem azokat, akik máshol keresik a boldogságot."

Bárdos András: celofánembereket szerepeltet az RTL Klub - blikk.hu

Valamilyen félrekattintással sikerült megnyitnom ezt a Blikk nevű internetes formációt, és láss csodát, a végtelenül bugyuta és primitív híradások mellett beleütközöm egy önmagában elgondolkodtató kérdésbe, nyilvánvalóan bulváros köntösbe bújtatva: valóban nem sikerült semmit sem megoldanunk az elmúlt huszonöt évben? Akkor mégis, mit csináltunk?

Azt, mondjuk, díjazom Bárdos Andrásban, hogy szorult belé némi önkritika, hiszen a vele készült telefonbeszélgetésben megemlítik, hogy saját magát is felelősnek érzi, igaz, nem az ország dolgaiért, hanem a politikai újságírás színvonaláért. Magyarán: a nagy egészről nem ő tehet, ő nem volt döntéshozó, viszont a saját munkájával kapcsolatban érez felelősséget, legalábbis a politikai újságírás színvonalát illetően. Mással kapcsolatban viszont köszöni szépen, nem tehet. 

Való igaz, mindenki a saját dolgaiért felelős. De azért azt ne vitassuk el, hogy ha senki nem felel semmiért, csak a saját dolgáért, akkor végső soron senki nem felelős a köz állapotaiért, legfeljebb néhány politikus. Én pedig azt gondolom, hogy nemcsak egyén létezik, egyéni problémákkal, örömökkel, elrontott vagy jól kivitelezett „tervekkel”, hanem létezik közösség is, amiért ugyanúgy felelősek vagyunk, egyéni cselekedeteink ugyanúgy hatnak a közösség állapotára is, mint a saját életünkre. Magyarán, egyén és közösség elválaszthatatlan. Bárdos András és Máté Kriszta is felel azért, amiért én, vagy más, vagyis, hogy nem érezzük: jobb ebben ebben az országban élni, mint huszonöt éve. Sőt, Bárdos András közéleti szereplőként, véleményformálóként igenis felel a társadalom állapotáért, nemcsak a politikai újságírók színvonaláért. 

De vajon ez tényleg igaz? Tényleg nem érezzük jól magunkat idehaza? Tényleg nem sikerült semmit sem megoldani? Tényleg ugyanott állunk, vagy talán rosszabb helyen, mint a rendszerváltozás környékén? Ha senki nem felel érte, akkor kit okoljunk?

Tekintve, hogy én meglehetősen keveset, mindössze tizenkét esztendőt éltem az átkosban, nem vagyok azzal tisztában, mennyire lehetett rossz a Kádár rendszerben, milyen lehetőségek adódtak, csak azt tudom, hogy a demokráciában mégiscsak szabadabb az élet, mint egy diktatúrában. Csak azt tudom, hogy ma bármiről szabad beszélni, ha pedig Bárdos úrnak van pénze, oda utazik, ahová csak akar. (Most például Amerikába.) Szabadság van, demokrácia, az ország az elmúlt huszonöt évben épült-szépült, fejlődött, ha valaki nem hiszi, vegyen elő egy képeslapot a nyolcvanas évekből, és hasonlítsa össze a mai állapotokkal, vagy nézze meg a Szomszédokat az M3-on, és látni fogja a különbséget. Kétségtelen persze, hogy jó néhány, ránk nehezedő problémával kell szembenéznünk, kis falvak elnéptelenedésével éppúgy, mint a cigánykérdés megoldatlanságával, egészségügy helyzetével, munkanélküliséggel, és így tovább. De azért azt se felejtsük el, hogy ezek nem az első szabad választás után jelentek meg meglepetésszerűen, mintegy a demokrácia melléktermékeként, ha négy évvel később jön a rendszerváltozás, akkor a Kádár rendszer ezek miatt omlik össze, nem pedig a szovjet birodalom bukása következtében.

Ha valaki járt már külföldön, esetleg élt is ott, vagy csak néha-néha a Blikk mellett beletekint a média híradásaiba, látni fogja, hogy a sokáig irigyelt nyugati világ is küszködik a maga problémáival: cigányok helyett bevándorlók, ebből fakadó szociális nyomorúságok, terrorizmus, személyiségi jogok körüli problémák, fiatalok munkanélkülisége, motivációja, az egészségügy, társadalombiztosítás problematikája, az oktatás színvonala, és a sort még folytathatnánk. Az, amit Bárdos úr nálunk égető és mindmáig megoldatlan kérdésként tálal, máshol is megjelenik, legfeljebb nem lehet vele telesírni a baráti szaksajtót. Ők inkább szőnyeg alá söprik, legfeljebb megbeszélik négyszemközt (a saját társadalmukkal), közben pedig minket próbálnak demokráciából és toleranciából kioktatni. (Amíg a norvég motorbolt tulajdonos nem ad el semmit a bevándorlónak, mert bevándorló, sőt igazat ad Anders Breiviknek, addig ne szóljon a nyugati szaksajtó semmit. Leginkább azért, mert egyre több az ilyen motorbolt tulajdonos.)

Nos, ettől még ezek a konkrét kérdések jelen vannak.

Megoldottuk a cigánykérdést? Nem. Ha valaki tud erre jó megoldást, kérem, szóljon. Szívesen adom tovább a falvakban rettegő nyugdíjasoknak és a gyomorideggel munkába járó pedagógusoknak. De továbbítjuk külföldre, hátha hasznát veszik odaát.

Vannak közöttünk szegények? Igen. Nem tudok jobbat: aki szegény, keressen munkát. Máshol is csak a munka az, amivel a szegénység legyőzhető. Aki nyomorúságos állapotba kerül, keresse meg a segítő-támogató szolgálatokat, köztük a Magyar Református Szeretetszolgálatot. (Láss csodát, volt, akit én küldtem az MRSZ-hez, és segítettek.)

Egészségügy megfelel? Nos, rémisztő történeteket, végeláthatatlan várólistákat ismerünk. Ez tényleg ne legyen pénzkérdés, bár a gyógyítás egyre több pénzbe kerül. Mint ahogyan az is igaz, hogy az egészségügy máshol is hagy kívánnivalót maga után.

Oktatás színvonala? Biztos, hogy az iskolában dől el minden? Biztos, hogy egy jó pedagógus képes ellensúlyozni az otthoni légkört? Biztos, hogy a média felelőssége ebben a kérdésben még csak fel sem merül, kedves András? (Ültesd le a gyerekedet reggeltől estig a TV2 elé. Vagy inkább ne tedd. Feltéve, ha nem akarod, hogy zaklatott legyen.)

Ez a hevenyészett lista persze nem jelenti azt, hogy a mindenkori kormányoknak nincs felelősségük, vagy bárki felmentené őket a rosszul meghozott, vagy sehogyan sem meghozott döntések súlya alól. 

Szerintem nem feltétlenül azért nem érezzük jól magunkat itthon, mert sok a szegény, mert rossz (?) az oktatás, hiszen ezek máshol is (esetleg más formában) jelen lévő problémák. Szerintem leginkább azért, mert képtelenek vagyunk örülni a legkisebb dolgoknak is, mert mindig panaszkodunk, mert a szeretet helyett a gyűlölet és az anyagi javak állandó hajhászása uralkodik, mert mindig többet és többet akarunk, és közben mindig mindent kritizálunk, mint egy depressziós nagypapa, aki állandóan szapulja a környezetét.

Ha református lelkészként, egyházam tagjaként felelősséget érezhetek valamiért, akkor az pontosan az, hogy nem tudtuk, és még mindig nem tudjuk eléggé hangosan elmondani: örülj az életednek, légy hálás azért, amit felülről kaptál, dolgozz keményen, és becsüld meg azokat, akik körülötted élnek! 

Szerintem ez az egyház társadalmi tanítása, meglehet, más szavakkal. 

Szerintem érdemes ezt komolyan venni. A végén rádöbbennénk, hogy mégiscsak van értelme Magyarországon élni.