„Május 22. határnap volt a magyar reformátusság életében" – mondta Bölcskei Gusztáv püspök a Református Egység Fesztivált, a Református Zenei Fesztivált és a Szeretethidat beharangozó budapesti sajtótájékoztatón.
Az összefogás ünnepe - reformatus.hu
El kell menni a másikhoz, be kell kopogni, be kell ülni egy ebédre, kávéra vagy csak egy ásványvízre. Élő kapcsolatokon múlik az egyház egyébként is, és hogy hogyan alakulnak a kapcsolatok, azt nem a protokolláris találkozások döntik el, hanem az, hogy én hogyan vagyok jelen, vagy én rászánok-e valamit a kapcsolatépítésre.
Természetesen igazat kell adnunk Bölcskei püspök úrnak, még akkor is, ha az öt évvel ezelőtti események, az Alkotmányozó Zsinat és a nyomában létrejövő Magyar Református Egyház elsősorban a határon túli magyar egyházrészek, a határon túli reformátusság szempontjából volt kiemelkedően fontos jogi és erkölcsi momentum. Amint arra Bölcsföldi András is utal az idézett parókiás interjúban, a határon túli magyarságnak talán sokkal nagyobb erőfeszítéseket kellett tennie azért, hogy hitében és nyelvében megmaradjon, mint nekünk, anyaországiaknak. Nyilván Trianon összes sebe és fájdalma, következménye nem gyógyítható egy ilyen kétségkívül felemelő lépéssel, ám mégis kifejezi azt, amit oly sokan tudunk és érzünk jogi procedúra és ünnepség nélkül is: határokon „inneniek” és „túliak”, mindannyian magyarok vagyunk és reformátusok: éppen ezért összetartozunk.
Olyan ez, mint amikor az embert egy addig ismeretlen nevű bácsi felhívja itt a világ végén (na jó, nem a világ vége, de innen már elég jól lehet látni), aztán két mondat után kiderül, hogy nemcsak távoli ismerősök, hanem egyenesen családtagok vagyunk, mert számára is ugyanazt jelenti az Iskolakert vagy Lorántffy Zsuzsanna, mint nekem. Vagy amikor sétálgatsz valahol tényleg a világ végén, és két, cseppet sem magyarnak kinéző néni tökéletes magyarsággal beszélget egymással, te pedig elájulsz a boldogságtól, hogy itt, több ezer kilométerre a szülőföldedtől vannak mások is, akiknek ugyanúgy dobban a szívük, mint neked. És igen, ez pont olyan, mint amikor „beülök az autóba, országhatárokon át utazom száz, ötszáz vagy éppen 714 kilométert - amennyire Gyimes van Budapesttől -, kiszállok a kocsiból, és magyarul szólalok meg. Mi több: érzem, hogy mi egyek vagyunk, tudjuk, ki az a Petőfi, Vörösmarty, Ady, vagyis közös a kultúránk, a múltunk, a hagyományaink, bármilyen messze vagyunk is egymástól.”
Bizony, összetartozunk, ám ezt nem elég csupán kinyilvánítani, ünnepelni, újra és újra ismételni, meg is kell azt élni. Örömteli, hogy elszakított testvéreinkkel kapcsolatban (legyenek azok a Kárpát medencében, vagy a nagyvilágban bárhol élő magyar reformátusok) erre már eddig is történtek lépések, legyen az gyülekezeti kirándulás, fesztivál, testvérkapcsolat vagy bármi más. De mi a helyzet a magunk magyarországi reformátusságán belül? Vajon az egyházunkban kétségtelenül megtalálható sokféle nézőpont, vérmérséklet, kulturális, teológiai, esetleg politikai beágyazottság sokszínűséget, vagy pedig törésvonalak meglétét feltételezi? Csak ismételjük, hogy ugyanannak az egyháznak vagyunk tagjai, vagy ennél többre is jutunk, közelebb, „beljebb” is kerülünk egymáshoz?
Azt hiszem, jó lenne megfogadni Bölcsföldi András tanácsát, és végre ténylegesen is elindulni és megismerni a másikat, energiát, időt szánni arra, aki végső soron mégiscsak ugyanannak az egyháznak a tagja. Nem azért, mert ez lenne az előírás, még csak nem is azért, mert egységet ünneplünk. Leginkább azért, mert testvérek vagyunk. Mert reformátusok vagyunk.
Hozzászólások