A munkatáborokban Sztálin halálának híre a reményt jelentette a szabadulásra, az újrakezdésre. Bárány Krisztián egy olyan magyar asszonnyal készített interjút, aki ártatlanul járta meg a Gulágot. Bori néni szerint a diktátor halálhíre mosolyt rajzolt az arcokra. Ő csak állt egy helyben, és arra gondolt, esélye van arra, hogy hazatérhessen és megvalósítsa gyermekkori álmát: rajztanár legyen.

 

Hatvan éve halt meg Sztálin - index.hu 

 

Joszif Visszarionovics Dzsugasvili, akinek a szülei még oroszul sem beszéltek, 1953. március ötödikén, éppen hatvan éve távozott az élők sorából. Sztálin elvtárs, a Generalisszimusz halálhíre sokakból elkeseredést, még többekből azonban őszinte örömöt váltott ki, hiszen joggal remélhették, hogy enyhülés, változás történhet a szovjet politikában, ezáltal az ő életükben is. Az életéről szóló híradást, vagy a halála következtében felcsillanó apró reménysugarat érzékelve az ember joggal lélegzik fel: hála Istennek, ez már csak történelem!

Szívesen éltem volna a századforduló Monarchiájában, vagy mondjuk a 70-es évek Amerikájában, de a második világháború utáni Magyarországon semmi esetre sem. Mai fiatalok el sem hiszik, hogy mindaz, amiről a történelemkönyvek írnak, megtörténhetett.
Minden azzal kezdődött, hogy a dicső szovjet hadsereg felszabadított minket. Számomra felfoghatatlan, hogy tarthatják még mindig egyesek felszabadulásnak, ami akkor történt, nekem ebből legfeljebb a dúlás maradt hátra történelmi emlékként, hallgatva az akkor élők beszámolóit, látva templomunk egykor volt Angster orgonájának hűlt helyét, lapozgatva az anyakönyvek 1944-45-ös lapjait. Az rendben, hogy az életükért remegő zsidó honfitársaink felszabadulásnak élték meg az érkezésüket, de azért ők sem voltak vakok vagy süketek, látták, mit műveltek a katonák, és érzékelték azt is, ami a hétköznapokban vagy éppen a közéletben történt. A szovjet szuronyok árnyékában ugyanis megérkezett a népi demokrácia, Rákosival, Gerővel, Révaival, vagy a később mártírrá avatott, valójában szintén gazember Rajkkal együtt. Volt itt padláslesöprés, kulák lista, államvédelmi hatóság, Szabad Nép félóra, fekete autó, Sztálinváros és sztálinszobor, hogy címszavakban csak a lényegét érzékeltessük mindannak az emberi butaságnak és kegyetlenségnek, ami akkor jellemezte az országot.  Ha valaki kíváncsi ennek a korszaknak a tömény igazságára, az bátran keresse fel a Terror Háza Múzeumot, ahol a maga rideg valóságában látja viszont mindazt, amit nagyszüleink, esetleg szüleink a saját bőrükön tapasztaltak. Ami itthon történt a negyvenes-ötvenes években, az mind-mind Sztálinnak, és hűséges követőinek köszönhető. Rákosi, Gerő, Révai, de még Nagy Imre is mindnyájan ún. moszkoviták voltak, vagyis olyan kommunisták, akik Moszkvában szívták magukba az ideológiát. Nem csoda, hogy hazatérve ők képviselték legelszántabban a sztálinista eszméket. Ezek közül csak a megvilágosodott Nagy Imre a kivétel, nemcsak 56-os szerepvállalása, hanem korábbi miniszterelnöksége (1953-1955) miatt is. 

Az index cikkét olvasgatva az ember több mindenen elgondolkozik. Az egyik: vajon mi kell ahhoz, hogy valaki gazemberré váljon? Mi történt ezzel a grúziai fiúval, hogy felnőve, hatalomhoz jutva milliókat pusztítson el? Mi történt azokkal, akik a követőivé váltak? Vajon akár ő, akár a többi kommunista szörnyeteg eleve gonosznak születtek, vagy a körülmények tették őket azzá? A Terror Háza Múzeum megnyitóján hangzottak el a következő szavak: „A gonosz az első pillanatban mindjárt világmegváltást ígért. De ezek a világmegváltások mindig ilyesféle házak pincéiben érnek véget.” Lehetne ezt a kérdést a családi háttér, a gyermekkori hatások felől megközelíteni, természetesen sok igazság van mindegyikben. A lényeg mégiscsak ez: akár Sztálin, akár az ő követői, Mao, Kim Ir Szen, Pol Pot, vagy éppen Rákosi azt a hamis ígéretet kapták, hogy „mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem.” Ők pedig engedtek a kísértésnek, mert világmegváltást és hatalmat akartak, hogy aztán minden erkölcsi korlátot lebontva több millió ember életét oltsák ki vagy tegyék tönkre.

 

A legmegkapóbb és legszomorúbb a cikkben említett néninek az élete, aki csupán rajztanár akart lenni. Ez volt élete álma. Mondhatnánk azt is, jelentéktelen álom, álmodhatott volna többet, nagyobbat, szebbet, ám ebben a kicsi, mondhatni jelentéktelen álomban sokak reménysége fogalmazódott meg. Az akkori magyarok ugyanis semmi mást nem akartak, csak ilyen jelentéktelen álmokat megvalósítani. Ez a néni rajztanár akart lenni, más férjhez menni, gyermeket szülni, megint más házat építeni akart, a polgárok többsége pedig végre békében élni, csendesen gyarapodni szeretett volna. Az én nagyapám például művelni szerette volna a földjét, és békében, tisztességben, hitben nevelni öt leánygyermekét. Mondjátok, olyan nagy álom ez? 

A megelőző évtizedek bizonytalansága, az első, majd a második világháború nyomorúsága annyira elgyötörték az embereket, hogy többre már nem futotta álmaikból. Pontosan ezeket az álmokat tette tönkre a szovjet megszállás és a népi demokrácia. Világmegváltásért cserébe elveszem az álmaidat – nekik nem volt nagy ár érte, másoknak ezek az álmok az életet, a jövőt jelentették. 1957-ben, négy évvel Sztálin után Mao Ce-tung moszkvai látogatásakor ezt mondta Hruscsovnak: „nem kell félnünk az atombombáktól és a rakétáktól. Nem számít, milyen háború tör ki, hagyományos, avagy termonukleáris, mi fogunk győzni. Ami Kínát illeti, ha az imperialisták háborút szabadítanak ránk, talán 300 millió embert is veszíthetünk. És akkor? A háború az háború. Az évek tovaszállnak, és mi hozzáfogunk, hogy még több gyereket csináljunk, mint valaha.” (Fischer Ferenc: A kétpólusú világ, Dialóg-Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2005. 188. oldal) 

Álmok, remények, életek nem számítanak. Éppen ezért nem is lehet reménykedni, álmodni, élni. Ez volt Sztálin és követői ideológiája. Ez volt az ő örökségük. 

Gyakran éri vád a magyar társadalmat azért, mert sokáig úgymond visszasírta a Kádár rendszert. Szerintem fontos onnan megközelíteni a kérdést, hogy mihez képest volt több, jobb, másabb a Kádár kor? Miért tekintenek nosztalgiával az emberek arra a cseppet sem dicső negyven esztendőre? Nos, a megelőző időszakhoz képest azt látjuk, hogy a megtorlás és amnesztia után mégiscsak szabad volt álmokat álmodni, sőt az állam igyekezett a maga módján támogatni ezeket az álmokat. Álmodhattál önálló életteret: persze nem kertvárosi családi házat, hanem 40-60 négyzetméternyi szabadságot két négyzetméteres konyhával, benne hokedlivel, lehajtható asztallappal, erkéllyel, papír falakkal. Álmodhattál autót, persze nem Volkswagent, hanem Trabantot, Wartburgot, később Ladát, Daciát, persze nem rögtön, hanem hosszú várakozás után. Álmodhattál szabadságot is, persze nem korlátlanul, de mehettél –ha volt pénzed- a testvéri államokba, a bolgár tengerpartra, vagy éppen a balatoni néplavórba. És lehetett munkád, olcsó hiteled, kiszámítható életed –ha velünk voltál és nem ellenünk, ha a cinkos kacsintásra te is hamiskásan mosolyogtál, a krumplileves legyen krumplileves, ugyebár. És működhetett az egyház is, kedves pap elvtárs, csak aztán meg ne tudjam, hogy az ÁÉH engedélye nélkül szervezi a fiatalokat, meg hogy holmi ifjúsági órákat tart, mert tudja, könnyen elterjed a hír, hogy molesztálja a kislányokat, aztán megnézheti magát…Inkább lépjen be a Hazafias Népfrontba, abból baj nem lehet! 

Olyan volt az egész, mint egy furcsa kispályás focimeccs: rúgjuk a bőrt a teremben, izzadunk, alig kapunk levegőt, de mit csináljunk, ha nem mehetünk ki a szabadba és nem vehetjük fel az igazi stoplis cipőt? Akkor szaladgálok a tiszában, trapperben, nylon zokniban és a csíkos atlétámban, de legalább focizok, passzolok, sőt néha még gólt is lövök. Lehetnek álmaim! Élek! Élünk! 

Ahogy egyre jobban változott, alakult a világ, úgy változott, alakult a rendszer is, míg végül maga alá nem temette elaggott és szánalmassá öregedett vezérét is. Vele együtt ment tönkre és pusztult el minden, és hagyta itt hatalmas adósságát és a lepusztult, kései cinkosok által kiárusított, lelki tartásától és nemzeti önbecsülésétől megfosztott országát is. Ez az ő öröksége. 

De vajon mi az én, a mi örökségünk? Mire emlékeznek majd hatvan év múlva, ha a mi időnket, a mi korszakunkat boncolgatják? Voltak, vannak álmaink? Van reményünk? Van életünk? 

Most nem dörögnek a fegyverek, nem rohangálnak sem őrült diktátorok, sem holmi félnótás árulók. Van helyette, helyettük más, tudom jól, de a demokrácia bizonyos keretei mégiscsak adottak. Úgyhogy, ha megbocsájtja a kedves olvasó, nem vagyok hajlandó elkeseredni, sőt, nekem vannak álmaim, reményeim, vágyaim.
Az egyik álmom egy megújuló református egyházról szól, gyarapodó gyülekezetekkel, nagyszerű lelkipásztorokkal és kiváló iskolarendszerrel. A másik álmom a hazámmal kapcsolatos: acsarkodás és reménytelenség helyett békességet szeretnék, kicsivel több mosolyt, megértést és elszántságot. Olyan nagy álmok ezek? Én mindenesetre "minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel." Hiszen az Őbenne való reménység nem szégyenít meg - ma sem. 

Hozzászólások