A Fradi elnöke elmondta, hogy a Ferencváros számos vallás és nemzetiség gyűjtőhelye, ahol senkit se érhet ezek miatt hátrány. A Haladás meccsen történtek meggyőzték, hogy tovább kell menni az úton és folytatni kell a küzdelmet a kirekesztés ellen. Össze kíván fogni a klubvezetés a szurkolókkal, a médiával, a szövetséggel, mindenkivel, aki meg akarja hallani a Fradi hangját. Ennek jegyében elkészült a Fair Play díjas videó folytatása, aminek a mondanivalója az az óhaj, hogy hangosan, de az emberi méltóságot tiszteletben tartva szurkoljon a Fradi tábor és természetesen mi is ezt várjuk más csapatoktól. A FradiMédia videóján Somalia, Cukic, Böde, Besic és Moniz mester látható, utóbbi hangsúlyozottan nem mint edző, hanem mint barát szeretne szólni a közönségünkhöz.
Ferencváros a kirekesztés ellen - ulloi129.wordpress.com szurkolói portál
Nem tudom, az olvasók közül mennyien kísérték végig a Haladás-Ferencváros április 6-i összecsapását, (gyanítom, elég kevesen lehettek) ezért röviden leírom a lényeget. Sajnálatos, hogy a lényeg itt és most nem a nagyszerű játék és az eredmény, hanem a közönség egy részének méltatlan és szomorú viselkedése.
Mindenekelőtt adott egy kiváló vidéki csapat, az otthon minden ellenfélre veszélyt jelentő szombathelyi Haladás, aztán adott az ország legnépszerűbb csapatának számító Ferencváros, mely holland edzőjének és erősödő játékoskeretének köszönhetően egyre jobb formába lendül. A futballszurkoló azt hinné, hogy kiváló mérkőzést láthat, ám a történtek másról szóltak: a hazai szurkolók egy része a Fradi fekete bőrű játékosait szidta, megvetésüknek pedig hangos huhogással adtak hangot. A fővárosiak színes bőrű edzője nem is hagyta szó nélkül a történteket, a meccs után meglehetősen indulatosan közölte: hiába jelezte a játékvezetőnek a történteket, az nem tett semmit a bekiabálások ellen (annak ellenére sem, hogy éppen a meccs előtti napokban jelezte az MLSZ, milyen büntetésekre számíthat az a csapat, ahol az ellenőrök ilyen megnyilvánulásokat tapasztalnak). A történtek után a Ferencváros vezetői komoly lépésre szánták el magukat: „Mutassunk példát” címmel új videót jelentettek meg, mellyel a tavaly szeptemberben elkezdett rasszizmus ellenes kampányt folytatják. A jelzés egyértelmű: a vezetők komolyan gondolják a küzdelmet a kirekesztés ellen, mi több, komolyan gondolják a Fradi megújulását is.
Mivel itt élek ebben az országban, kissé cinikusan azt mondhatom, meglehetősen nagy fába vágja a képzeletbeli fejszéjét az, aki Magyarországon bármit is meg szeretne újítani, kiváltképp, ha ez a bármi a foci, kiváltképp, ha a csapatok közül éppen a Ferencvárost szeretné teljesen más útra terelni. Az elmúlt évtizedekben ugyanis annyi negatív jelző ragadt erre a névre, hogy hihetetlen teljesítmény lesz mindezektől megszabadulni. Szinte biztos, hogy olvasóink nagy részének a Fradi név hallatán nem feltétlenül Albert, dr. Fenyvesi, Varga Zoltán, vagy a fényes győzelmek jutnak eszébe, sokkal inkább a balhés szurkolók idegengyűlölő viselkedése, náci karlendítése, betört kirakatok, randalírozó huligánok, rendőri összecsapás. Nem véletlen ez, hiszen a szurkolók (?) egy része komolyan tett azért, hogy ez a kép kialakuljon és meggyökerezzen sokakban. Pedig nem kellene ennek így lennie. Annál is inkább, mert a Fradi szurkolók túlnyomó többsége becsületes állampolgár, akiknek elegük van abból, hogy őket is az ilyen emberekkel azonosítják. Láthatólag elege lett ebből a vezetőségnek is, a kirekesztés elleni kampány pedig jól beleillik abba a sorba, melynek célja a Fradiról kialakult kép megváltoztatása, egy vonzó, európai márkanév, ezzel párhuzamosan pedig egy európai színvonalú futballklub felépítése.
Ebben a szemléletváltásban úttörő szerepet játszik a csapat elnöke, Kubatov Gábor, és edzője, az első hallásra teljesen ismeretlen Ricardo Moniz, aki kivételes népszerűségnek örvend a szurkolók körében.
Azt hiszem, a szemléletváltás ott kezdődött, hogy az elnök elhitte és elhitette: az eladott, elszegényített, kifosztott Ferencvárosból lehet egy gazdaságosan működő, régi hírnevéhez méltó, széleskörű utánpótlással rendelkező, sikeres klubot létrehozni. Bizonyára nem kevés politikai tőkéjének is köszönhető, hogy a lehető legjobb úton halad a csapat a kitűzött cél felé. A csapatot visszaszerezték korábbi angol tulajdonosától, az adósság rendeződni látszik, értékes és drága labdarúgók jöttek, az utánpótlás bázis éledezik, új stadion épül.
Persze a fociban nem feltétlenül a rendezett körülmények, hanem a játék minősége a legfontosabb. Talán éppen ezért rajonganak annyira a szurkolók Ricardo Monizért, mivel érkezésével a csapat a támadó focit, vagyis azt a játékstílust kezdte el játszani, melyet mindig is a magyar labdarúgás, azon belül is a Fradi sajátjaként tartottak számon. Számomra nagyon fontos az is, ahogyan a játékosokat kezeli: bár nem kicsinyli le a tehetség szükségességét, mindig hangsúlyozza, hogy a szorgalom a legfontosabb, az akarás, a hit, a közösségért való küzdeni tudás. Éppen ezért ami engem a leginkább megfogott ebben a videóban, az a gondolat, hogy ez a sokféle országból származó játékos egy remek edző keze alatt mind egy magyar klub sikeréért dolgozik. Németországban nevelkedett bosnyák, magyar, brazil, szerb, holland és a többi mind ezért a magyar klubért játszik. A videó üzenete egyértelmű: nem az számít, honnan jöttünk, nem az számít, hogy milyen a vallásunk, a bőrszínünk, a habitusunk. Az a lényeg, hogy győzzön a csapatunk!
Ez a cikk pedig itt és most nem is annyira egy labdarúgó csapatról, hanem sokkal inkább rólunk, keresztyénekről, azon belül is rólunk, reformátusokról szól. Mert bármennyire is szeretem a focit és a Fradit, igazán mégiscsak az Egyház Urát szeretem: Ő szólított meg, Neki szolgálok, de szeretem a református egyházat is, mert itt és ide hívott el az Úr.
Hisszük-e, hogy Istennek terve van velünk, hogy van jövője a reformátusságunknak? Ha igen, mennyire gondoljuk ezt komolyan? Akarunk-e ezért tenni? Akarunk-e ezért nagyon komolyan „imádkozni és dolgozni”? Elhisszük-e azt, hogy mi, reformátusok egy csapat vagyunk ("egy asztalnál ülünk mind"), hogy a másik is értékes szolgatárs, hű keresztyén lehet, nemcsak az, akivel egy szekértáborba tartozom? Tudunk-e egy szívvel, egy lélekkel harcolni az evangélium ügyéért? Vagy az állandó különbségtételeink továbbra is gúzsba kötnek minket?
De jó lenne nálunk is egy szemléletváltás…nem emberi akaratból, hanem a Lélek által, igazán, őszintén, teljesen. Hogy megtérjünk, és éljünk.
Hozzászólások