A köznevelési törvény ellen tiltakoztak, és a pedagógus életpálya-modellben szereplő béremelés szeptemberi bevezetését, valamint a pedagógus kar létrehozásának megakadályozását követelték pedagógus és civil szervezetek június 2-án a fővárosban tartott demonstrációjukon. Az erről szóló petíciót a tüntetés végén átadták a szaktárca képviselőjének. Hoffmann Rózsa köznevelésért felelős államtitkár eközben egy zirci sajtótájékoztatón politikai indíttatásúnak nevezte a tüntetést.

Tüntetés pedagógusnapon - edupress.hu

 

Az elmúlt héten nem igazán volt időm a közélettel foglalkozni. Valahol a pedagógusnapon vesztettem el a fonalat. Na jó, azt azért tudom, hogy itt az ár, tisztában vagyok vele, hogy Putyin és felesége elválnak, sőt, még az a hír sem kerülte el a figyelmemet, hogy egy bulvárlap szerint Victoria Beckham az évtized nője, miközben az angol  nők nagy többsége legszívesebben olyan terméket vásárol, melyet Katalin hercegnőn látott. Ezek közül az igazán fontos az árvíz, aggódunk és imádkozunk értetek, győriek, komáromiak, és mindnyájan, akik a félelmetesen áradó Duna vonalában laktok. Kitartás, bátorság, imádság – ez az, ami ilyenkor (is) segít.

Engem azonban –hála Istennek- nem érint a dunai árvíz, Victoria és Katalin meg nem is érdekelnek, nagylányom ballagása annál inkább. Furcsa ezt így leírni, elvégre hat éves gyerekről van szó, ballagni pedig leginkább gimnáziumból, legfeljebb általános iskolából szoktak, oviból nem igazán. Persze, az utóbbi időben divat lett az oviból is elballagni – magam részéről örülök ennek, elvégre az oviba is emberek járnak, igaz, ők még amolyan „kicsike emberek”. Gyerekek, akik éreznek, kitartóan szeretnek és szempillantásig haragszanak, szaladgálnak, játszanak, ragyogó szemmel csodálnak, folyton mosolyognak, nevetnek, beszélnek, kérdeznek, gondolkodnak, elfáradnak és elalszanak, és másnap fáradhatatlanul mindent elölről kezdenek. Ők a mi kincseink. Ők a mi jövőnk. 

 

Ha én valamiféle megmagyarázhatatlan csoda folytán mindenható miniszterelnök lennék, biztos itt kezdeném. A gyermeknél. Mindent eköré építenék. A programomat, a négy évemet, mindent ennek rendelnék alá. És azt mondanám, hogy a gyermek a jövő: a jövő olimpikonja, tudósa, gazdasági zsenije, az utánpótlás, mi magunk. Éppen ezért azt szeretném, hogy a hazámban minél több gyermek szülessen. Mélységesen szomorú lennék, ha azt látnám, hogy az országban, ahol élek, nem tudnak gyermekek a világra jönni, mert a szülők anyagi okokból kénytelenek választani a munka és a gyermeknevelés között. Márpedig egy élet megszületésének sem lehet akadálya holmi rongyos papírköteg, saját lakás hiánya, miegymás.

Ha én mindenható miniszterelnök lennék, óvodákat építenék. Nagyot, tágasat, tele játékokkal, talán minden településre egyet, méretre, fenntarthatóságra megfelelőt. Lenne kiskert, ahol a gyermekek kertészkedhetnének, virágot ültethetnének, tartós udvari játékok, focipálya, hogy szaladgálhassanak, játszhassanak. Vennék sok-sok könyvet, gyönyörű meséket, és nem érdekelne, hogy veszteséges-e az óvoda, megéri-e fenntartani, elvégre egy oktatási intézmény nem gazdasági vállalkozás, hanem hosszú távú, pénzen nem megvehető, valódi befektetés.  

Mivel a gyermek fejlődése minden pénzt megér, a jól felszerelt, világos, egészséges óvodákba szigorú alkalmassági vizsgát teljesített, kiválóan megfizetett óvó néniket és dadusokat alkalmaznék, olyanokat, akiknek szívügyük a gyermek, akik a szomorú életű cigánygyermeket éppúgy magukhoz ölelik reggel, mint a lelkész kislányát. Az ugyanis mégsem járja, hogy azok, akikre a jövőnket, a gyermekeinket bízzuk, akik a legérzékenyebb korban foglalkoznak velük, szakmailag alkalmatlanok, vagy éppen méltatlanul keveset keresők legyenek. Ugyanez igaz az iskolára, és általában a pedagógusokra is. 

Ha én mindenható miniszterelnök lennék, betiltanám az összes, személyiségromboló, agresszív mesefilmet, mert ezen „mesék” (inkább gyerekeknek készült horrorfilmek) készítői valójában gyűlölik a gyerekeket, és primitív, erőszakos, buta fogyasztókat akarnak belőlük faragni, nem pedig normális embereket. Kötelezném a tévéket, hogy ilyen jellegű műsorokat egyáltalán ne sugározzanak, különben brutális büntetést kapnak a nyakukba. Ha pedig valaki emiatt diktatúrát kiáltana, és a jóságos Unióhoz folyamodna, azt mondanám, hogy el lehet menni nyugodt szívvel, tessék, bátran, arra van a kijárat, de ha meguntad a hisztit, és kitomboltad magad, szívesen látunk újra itthon. Mégiscsak ez a hazád. 

Ha én mindenható miniszterelnök lennék, szemtelenül sok pénzt ölnék az oktatásba: pedagógus bért emelnék, iskolákat építenék, mint Klebelsberg (ugye, a fasiszta Horthy rendszer!), ingyenessé tenném a nyelvvizsgát, és valódi, komoly felzárkóztató programot hoznék létre a hátrányos helyzetű diákoknak. Sőt, a hátrányos helyzetű térségekben dolgozó tanároknak dupla annyi fizetést adnék, elvégre ők, mint valami a végvári vitézek az utolsó bástyákon harcolnak. 

Komoly szaktekintélyekkel átalakítanám az iskolai oktatást, hogy a pedagógusok ne arra legyenek kíváncsiak, mit nem tud a gyermek, sokkal inkább arra, mi az, amit tud. Minden gyermek érték – ez lenne a meghatározó, így kellene látni a diákokat. Nem engedném, hogy egy tanár akár egy újjal is hozzányúljon a gyermekhez, de minden törvényes eszközzel őt is megvédeném az esetleges atrocitásoktól. Amelyik gyermek pedig verbálisan vagy fizikálisan bántja a tanárát, szeretettel, de határozottan büntetném.


Persze, lehet, hogy nálunk inkább mindenható angyalra lenne szükség, itt ugyanis még egy mindenható miniszterelnök sem tud csodát tenni. A baj ugyanis nem feltétlenül a meghozott nem meghozott, rosszul meghozott (na melyikben?) intézkedésekben, sokkal inkább az emberi fejekben található.


Éppen ezért, ha én mindenható angyal lennék (mert erre még egy mindenható miniszterelnök sem képes), megváltoztatnám az emberek gondolkodását. Először is, elmondanám nekik, hogy a ház, az autó, a nyaralás, de még egy szakmai elismerés vagy feljebb lépés sem képes kiváltani azt a fajta eufóriát és boldogságot, amit egy gyermek jelenléte okoz a nő, a férfi életében. Éppen ezért ne sóvárogjanak a pénzen megvehető, éppen ezért semmit sem érő, értéket önmagában nem hordozó tárgyak után, hanem legyenek szerelmesek, lányok a fiúkba és fiúk a lányokba, házasodjanak össze és szüljenek gyermekeket, mert ez az élet, a jövő, a boldogság, az öröm. 

Ha én mindenható angyal lennék, varázsütésre kivenném mindenki szívéből a gyűlöletet, az irigységet és az egymásra mutogatást, és adnék helyébe szeretetet, három adaggal is.


Sajnos, a miniszterelnök sem mindenható (nem volt, nem az, és nem is lesz az), sőt mindenható angyalok sem léteznek. Mindenható azonban van. És ez az örömhír.
 

 

Hozzászólások