„ (…) fontos és érdekes témát boncolgat az angol származású fotós, James Mollison is, aki a különböző nemzetiségű kisgyerekek életterét, azon belül is az alvóhelyüket mutatja be sorozatában. A Kínában, Nepálban, Brazíliában, az Egyesült Államokban, Japánban, Szenegálban, Elefántcsontparton, Ciszjordániában, Skóciában, Kenyában és Kambodzsában készült fotókon rengeteg apró részletet felfedezhet az ember és újra rádöbbenhet micsoda különbségek vannak társadalmi és kulturális tekintetben és persze az anyagi jólétben ember és ember között.”

gyermekek alvóhelyei - inspired.blog.hu

 

Nekem volt gyerekszobám. Igaz, meglehetősen kicsi kuckó volt, sok holmi nem fért el benne, lévén egy panellakásban nőttem fel, ott pedig egyébként is szűkösek a körülmények. Mégis, az a pár négyzetméter az én birodalmamnak számított, oda elbújhattam, ott olvashattam, játszhattam, tanulhattam, hasonlóan a barátaimhoz, akikkel iskola után együtt rúgtuk a labdát a ház előtt, az udvaron. Mindenesetre örülök, hogy gyermekeimnek sokkal tágasabb szobájuk lehet, és akkor még a hatalmas udvarról nem is beszéltünk. Hiába, más a lehetőség egy kisváros panellakásában, és más egy vidéki parókia gesztenyefák ölelésében elterülő százötven éves falai között. 

Az első, ami eszembe jutott a képsorozatot látva, a gyermekeim születése volt. Abban a pillanatban, amikor egy gyermek a világra érkezik, még mindenki egyenlő, és mindenki egyenlő eséllyel indul. Talán ez így nem is igaz, hiszen nem mindegy, milyen hatások között formáltatunk odabent, édesanyánk milyen lelkiállapotban éli meg azt a kilenc hónapot, milyen család, milyen társadalom, milyen körülmények várnak minket. Mégis, amikor az én lányaim születtek, azt láttam, hogy a szegény cigánygyerek ugyanúgy érkezik a világra, ugyanúgy sír és ugyanúgy vágyik az édesanyja ölelő szeretetére, mint jobb módú társa. Ott nincs különbség szegény és gazdag, magyar és nem magyar, vidéki vagy budapesti gyermek között, ott nem számít a szülők végzettsége, hite vagy hitetlensége, nem számít ott semmi. A gyermek számít egyedül, a csoda, az élet, a jövő. Tudjátok, a gyermek a jövő letéteményese. A gyermek a reménység. Ha én nem is, ha nekem már nincs is esélyem, ha én el is rontottam, majd a gyermekem. Majd ő legyőzi a sárkányt, majd ő megszabadítja a népet a gonosztól, majd ő elhozza a boldogság, a jobb élet reménységét. Milyen reménységgel várták a zsidók a Messiást! „Mert egy gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lesz, és így fogják nevezni: Csodálatos Tanácsos, Erős Isten, Örökkévaló Atya, Békesség Fejedelme!” (Ézsaiás 9,5) És milyen örömmel ünnepelünk mi, keresztyének karácsonykor, amikor ez a Gyermek megszületik közénk, és elhozza az Élet, a Reménység evangéliumát!

Vajon mi történik egy gyermekkel, hogyan lesz belőle megtört tekintetű fiatal, aki a drogokba, bizonytalan kapcsolatokba menekül, hogyan válik az angyalarcú kislányból szomorú punk, a mosolygós kisfiúból acsarkodó felnőtt, gyilkolásra kész katona, vagy éppen mások nyomorúságán meg sem rezzenő, érzéketlen felnőtt? 

Ha egy kicsit is igaz, amit az előbb leírtam, tehát hogy a gyermek a jövő, akkor bizony hihetetlenül fontos, hogy mit kap a valaki a szüleitől, a közvetlen környezetétől, vagyis, hogy mit hoz otthonról: milyen hatások érik, mi az, amit lát. Egy gyerekszoba kinézete ennek hű tükörképe. A sorozatban található szobák közül a kínai Dong nyilván azért feszít úttörő ruhában, és ágyához azért van Mao képe kirakva, mert abban a társadalomban ez a gondolkodás a meghatározó, nyilván szülei is ebben a szellemben nevelik őt, hasonlóan a ciszjordániai Douhához, akinek a feje felé valamelyik palesztin felszabadítási szervezet harcosainak képét biggyesztették. Látszik, hogy a négy éves, tokiói Kaya és amerikai társa, Jasmine mindent megkap, amit csak szeretne, pontosabban: amit a fogyasztói társadalom és a média sulykol, reklámoz. Nem hiszem, hogy szegény skót tinédzser szülei amolyan templomba járó, békebeli presbiteriánusok lennének, akik nagy gonddal felügyelik lányuk tanulmányait, és azt sem, hogy a tizenegy éves Joey szüleit annyira érdekelné, mit néz a gyermekük a tv-ben vagy az interneten.

Mit hoztunk magunkkal otthonról, mit kaptunk a szüleinktől, a környezetünktől? Felismerjük-e a magunkkal hozott rosszat, hálát adunk-e a jóért? Vajon mi, szülők, nagyszülők mit adunk tovább? Elegendő időt, minőségi időt töltünk-e a gyermekinkkel, családunkkal, vagy mindig akad fontosabb tennivalónk: munkahelyi elvárásoknak való megfelelés, személyes életünk, álmaink kiteljesedése, megvalósítása, vagy éppen a pénz utáni őrült versengés, „természetesen” értük, miattuk? 

El sem hisszük, milyen hatalmas lehetőségeink vannak. Függetlenül attól, hogy a világ mely pontján élünk és milyenek a kereteink, van alkalmunk arra, hogy kiegyensúlyozott, értelmes embereket neveljünk, akik szép reményű, boldog felnőttek lehetnek. Keresztyén szülőként lehetőségünk van arra, hogy Krisztusban hívő, keresztyén gyermekeket neveljünk, hogy megéljük előttük a hitünket, hogy fontossá váljon számukra is az, Aki Élet, Út, Igazság. 

Persze, a képek alapján hajlamosak vagyunk ítélkezni. Mintegy előre tudni véljük, ki az, akiből válhat valaki, és ki az, aki sajnálatos módon elkallódik majd. A beduin Bilalról, aki édesapjával és az állatokkal a szabad ég alatt tölti az estéit, vagy éppen a brazil Alexről előre lemondunk, míg a nem túl gazdag, de mégiscsak amerikai Jamie és a jómódú izraeli Tzvika sorsát is előre tudni véljük. Pedig az élet hozhat meglepetéseket, a kegyelem pedig még annál is nagyobbakat produkálhat.