Valamivel fél nyolc után elérkeztünk a nap legjobban várt versenyszámához, Gyurta Dánielfináléjához. London olimpiai bajnoka az előző két világbajnokságon aranyérmesként zárt, és most is a legjobb idővel került a döntőbe. Gyurta nem rajtolt a legjobban, de így is hamar előre tört, és 29.35-tel a harmadikként fordult. Féltávhoz csak a hetedikként ért, de ezt követően bekapcsolta a rakétákat, és 150-nél már az első volt! Az utolsó 50-en pedig már nem volt kérdés,2:07.23-as, világbajnoki rekorddal sorozatban harmadszor zárt aranyérmesként a világbajnokságokon!

Gyurta Dániel világbajnok - nemzetisport.hu

 

Ülünk az egyik balatoni étterem légkondicionált termében (a teraszra már nem kaptunk helyet), éppen a desszerttel vagyunk elfoglalva, amikor legnagyobb meglepetésünkre egy távirányítóval a kezében belép a pincér, és senkit meg nem kérdezve bekapcsolja a tv készüléket. Közben megérkezik a másik is, aztán egyszer csak odajön a tv elé a szemközt lévő asztaltól egy apuka, és persze én is egyre inkább elrugaszkodom a valóságtól. Mit nekem házassági évforduló, mit nekünk külvilág, az apuka, a férj, a pincér ebben a pillanatban szurkolóvá változik, hiszen ott úszik Gyurta Dani, a mi fiúnk, aki ebben a pillanatban hatalmas fölénnyel, világbajnoki csúccsal újra világbajnoki címet nyer! Győztünk! 

Mi, magyarok szurkolni és sportolókért rajongani nagyon tudunk. Talán ez az egyetlen, amit még nem mérgezett meg a politika, amiben nem húzódik lövészárok ember és ember, magyar és magyar között. Írhatnám azt is, hogy mindenkiben megmozdul valami akkor, amikor magyar sportolót lát versenyezni, amikor az úszók, a vízipólósok, vagy éppen a kézilabda válogatott harcol. Mert harcol, nem játszik, itt minden meccs tétmeccs, ahol győzni kell, küzdeni kell, meg kell halni a pályán, le kell győzni a világot, meg kell mutatni, hogy mi sem vagyunk rosszabbak, kevesebbek senkinél, hogy kihúzhatjuk magunkat, hogy minket nem lehet leírni, megalázni… Biztos, hogy valamiféle kisebbségi komplexusból is táplálkozik mindez, hiszen ettől nem leszünk sem többek, sem kevesebbek, nem emelkedik a gazdaság, nem fog szárnyalni a tőzsde, mi azonban mégis szurkolunk: ha győzünk, ünnepelünk, ha veszítünk, gyászolunk. Hála Istennek, most inkább az ünneplésre van okunk, hiszen Hosszú Katinka és Gyurta Dani aranyérme, a női pólósok bronza azt jelenti, hogy a barcelonai vizes vb is pozitív emlékként kerül be a magyar sport nagykönyvébe. És nincs még vége!

Mint mindenki másnak, így nekem is rengeteg szurkolói élményem van. Az első, ami beugrik, a 88-as szöuli olimpia, amikor a mindössze tizennégy éves Egerszegi Krisztina mindenki megdöbbenésére, az egész világot megalázva olimpiai bajnok lett. Aztán a Ferencváros svájci vendégjátéka a Bajnokok Ligájában („És mi lenne, ha Hajdú megfogná? Megfogta, emberek, megfogta!”- kiabálta Knézy Jenő), vagy a 2008-as pekingi vízilabda döntő az amerikaiak ellen. Emlékszem, éppen vasárnap délelőtt ment a meccs, nekem pedig ugyebár istentisztelet volt. Megérkezem Csökölybe, Sanyi bácsi, a gondnok fut ki az autóhoz: „Tiszteletes úr, hogy állunk?” „Hála Istennek, vezetünk”- mondom, majd érdeklődöm, mennyien vagyunk. „Nagyon kevesen” –jön a válasz, és valóban, még a megszokott nyári létszámnál is kevesebben foglalnak helyet a templomban. „Most az egyszer, nem lehetne elhagyni, tiszteletes úr”- fogja könyörgőre Sanyi bácsi, én azonban nem könyörülök, a lelkész legyőzte a szurkolót (most az egyszer). Meglehetősen rövidre fogjuk, így a végét még megnézhette drága öreg gondnokom, én pedig az autóban ülve hallgatom a Kossuth Rádió közvetítését, és úgy vonulok be a községembe, mint Cézár Rómába: diadal!

Legutóbb a magyar férfi kézilabda válogatott Izland elleni, londoni győzelmének tudtam rettenetesen örülni. Azt azért tudni kell, hogy a mi parókiánk meglehetősen elszigetelt, hiszen a többi házzal ellentétben mi nem az utcafronton, hanem a dombtetőn lakunk, itt végződik a szomszédok kertje, tehát engem legfeljebb Béla bácsi hallhat szurkolás közben, ha éppen akkor a kertben dolgozik és nem a meccset nézi ő is. (Mivel Béla bácsi rendes magyar ember, a meccset nézi ő is.) Magyarán: itt lehet nyugodtan gólt kiabálni, bátran kiereszteni a levegőt, legfeljebb a feleségem int nyugalomra (a lányaim már megfertőződtek, javíthatatlanok). Szóval éppen temetésről érkeztem haza, iszonyú fáradtan. Mivel a lányok aludtak, csak beosontam az irodába, és onnan néztem a meccset. Kiabálni, hangoskodni most nem lehetett (gyerekek alszanak!) ezért csöndben, magamban szurkoltam. Mit mondjak, ha akkor szívinfarktust kapok, és túlélem, beperelem az egész társaságot, főleg Fazekas Nándit, amiért megfogta az izlandiak hetesét. Megúsztam, győztünk, egy csoda volt az egész…

Hála Istennek, minden komplexusunk, kicsiségünk, kicsinyességünk ellenére tudunk szurkolni, egymásnak drukkolni, ha kell. Hála Istennek, van is kiknek örülnünk. Úgyhogy nem elfelejteni: ma este 17:55-től az M1-en úszás döntők, majd 22:05-től Magyarország-Montenegró vízilabda döntő. Szurkoljunk együtt, szurkoljunk nekik, mindenki, ahogy a torkán kifér! Hajrá magyarok!!!

 

Hozzászólások