Az elmúlt hetek hősége közepette népszerű gondolattá vált a szieszta bevezetésének lehetősége Magyarországon. Az óriási melegben visszaeső munkaképesség és munkakedv érthetővé teszi ezeket a törekvéseket, és a gondolattal rokonszenvezők a klímaváltozáson túl további racionális érveket találhatnak a délutáni pihenő mellett. (…) Összességében azonban a szieszta mégis kikopóban van a világunkból. Spanyolországban már jóval a pénzügyi válság előtt eltűnt a szieszta intézménye a nagyvárosokból. Mindössze a lakosság 25%-a tartotta az évszázados hagyományt, amelynek egyébként a szervezetre gyakorolt jótékony hatása is csak az állandóság, rendszeresség esetén igazolható. Ettől persze még vidéken (a népességarányosnál jóval nagyobb területen) él a délutáni "üzemszünet" gyakorlata. 

Kell-e nekünk a szieszta? - portfolio.hu

 

Minden komoly és nehéz „ügy” helyett (az egyház küldetése, válsága, a haza megmentése, nemzethalál) ma hadd foglalkozzam egy könnyednek tűnő témával, hiszen most, amikor ebbe az írásba belekezdek, még tombol a forróság, a kánikula. Csütörtökön éppen csobbantunk a Balcsiban, pénteken pedig a teszkógazdaságos gumimedencés felfrissülést választottuk a gyerekekkel, csak mert nem lehet minden nap a Balatonban fürdeni. Pedig ha megtehetném, ilyen időben egész nap a vízben lennék, kezemben valami jéghideg üdítővel, tényleg ki nem jönnék onnan, csak akkor, ha nagyon muszáj. 

Közben péntek este meg is érkezett a várva-várt lehűlés. Én ugyan annyira nem vártam, elvégre a nyár tényleg a forróságról és a vízpartról szól, igaz, ebben most bőven volt részünk, az elsőben legalábbis mindenkinek. Fogalmam sincs, hogy lehet ilyen időben minőségi munkát végezni, mondjuk teológusként nyáron éppúgy dolgoztam öntödei üzemben, mint útépítő kft-ben, legutóbbiban nemcsak járdát betonoztunk, hanem utat is aszfaltoztunk. Ott van ám meleg, emberek! Ez úton is köszönöm Kardos Pista bának a türelmet, a Józsiknak és a többi Pistának az ötven kilós cementes zsákot, amit a hátamra pakoltak (lássuk, mennyit bír „a pap”), valamint Gyuri bának (in memoriam) a hideg sört, tényleg jól esett abban a nagy melegben. (Kizárt, hogy megrögzött reposzt olvasók lennének, tehát ha valaki összefutna velük, adja át!) 

Nos, nem tudom, lenne-e értelme komolyan elgondolkodni a szieszta bevezetésén Magyarországon, hiszen az teljesen más életstílust, gondolkodásmódot, munkatempót igényel, mint amit mi Európa ezen szegletében megszoktunk, lásd a cikk keretes írását. Néha az az érzése az embernek, hogy pont ezeken kellene változtatnunk. Vajon mit gondolunk a munkáról, jut-e időnk pihenni, kikapcsolódni, tudunk-e nemet mondani, vagy az életünk egy végeláthatatlan taposómalom, aminek egyszer a súlyos betegség, a kórházi ágy vet véget? Vannak-e ünnepeink, tartunk-e szüneteket, lelkiismeret furdalás nélkül abba tudjuk-e hagyni a dolgainkat, vagy pedig folyamatosan a csúcson vagyunk, kiszállni ugyanis nem lehet? Azt gondolom, ebből a szempontból a dolgozó korú népesség nagyjából három csoportra osztható. 

Az első csoportba a munka ellenségei tartoznak, aztán a munkaalkoholisták, végül pedig a középen állók, a mindenki által irigyeltek, akik megtalálják a megfelelő egyensúlyt a munka és a család, pihenés között (állítólag ez a csoport a valóságban nem is létezik). Az első két csoportnak (a harmadik ugyebár csak elméleti síkon lehetséges) több alcsoportja is van, éppen ezért a legjellemzőbb vonásokat sorolnám fel. 

A munka ellenségeinek halmaza egyre növekvő közösség. A vidéki változat, amelyiket én ismerek, annyira munkaellenes, hogy még a szó elhangzásától is kiveri a veríték, éppen ezért lakása mélyére húzódik, csupa „tagtárssal” körülvéve magát. Hála a mozgó árusoknak és a tányéros tévé feltalálóinak, nem fenyegeti annak veszélye, hogy bárki is megzavarná nyugalmát, hiszen minden házhoz jön: a délelőtt folyamán megérkezik a mozgó bolt, ahol minden, számára alapvető élelmiszer fellelhető. Sőt, nálunk tejes autó is járja a vidéket, meg jégkrém árus, ha pedig megszomjazik, elég csak a szomszédba átruccanni a kannás-tablettás legújabb adagjáért. Ők azok, akik a legtöbb csatornára előfizetnek, legyen az az Al-Dzsazíra vagy a Fishing&Hunting, de a Barátok köztből is ugyanúgy naprakészek, mint az Éjjel-Nappal Budapest epizódjaiból. A munka ellen két érvük van: az egyik, hogy nincs semmiféle munka, a másik, ha mégis van, hogy nem fizetnek érte eleget. Bár dolgozni nem szeretnek, mégis remekül tudják, mi lenne a feladata a kormánynak és a miniszterelnöknek, az orvosnak és a pedagógusnak, hiszen ők mindenhez értenek. Tehát ha bárkinek tanácsra lenne szüksége az élete nagy fordulópontjain, bátran keresse őket, hiszen tanácsadásban kiválóak. Mivel minden napjuk egyforma (egyformán nem szól semmiről), nincs ünnepnap sem hétköznap, a lényeges dolgok nem érdeklik őket. Teljesen belecsontosodtak közönyös, szürke életük nyomorúságába. Ezt a csoportot megszólítani, kimozdítani egyenlő a lehetetlennel. Kétlem, hogy olvasóink közül bárki is közéjük tartozna. 

A munka ellenségeinek a csoportjába tartozik még a beépített ügynökök titkos társasága, nekik nem azért van munkahelyük, hogy dolgozzanak, sokkal inkább azért, hogy kollégáik munkamorálját rombolják. Kitöltik ugyan a munkaidőt, ám lényeges termelői tevékenységet nem folytatnak, a munkaeszközt általában nem úgy használják, ahogyan kellene, ám remekül tudnak időt húzni, anyagot beszerezni, megoldhatatlan problémát okozni. Ami másnak tíz perc, az náluk legalább másfél óra, sem melegben, sem hidegben nem találják a helyüket, állandóan táppénzre igyekeznek és persze mindenkire irigyek, aki náluk sikeresebb.

Következnek a munkamániások. Csoportjuk jelentős, elszánt munkavállalóból áll. Számukra nincs lehetetlen: képesek reggel korán munkához látni, egész nap gürizni, a főnök mindenféle utasítását szó nélkül végrehajtani. Ha kell, ha nem, még hétvégén vagy ünnepnapokon is dolgoznak, sem házastársukra, sem gyermekeikre nem jut idejük, azt a szót, hogy pihenés, nem ismerik. Mivel gyakran ők a főnökök, azt hiszik, mindenhez értenek, mindenhez érteniük kell: sportnyelven szólva ők a szertárosok és a középcsatárok, edzők, partjelzők, kapusok, hátvédek. Képtelenek lenyugodni, kikapcsolni, éppen ezért gyakran feszültek, idegesek. Nem csoda, ha kisvártatva valamilyen gyomor vagy szívprobléma jelentkezik náluk, esetleg a kiégés, amikor mindent félbehagyva hátat fordítanak a hivatásnak, a családnak. Minden egyéb híresztelés ellenére a lelkipásztorok jelentős része is a munkaalkoholisták csoportját gyarapítja, és erre még büszkék is vagyunk. A szent cél, a nagy küldetés lebeg a szemünk előtt, vagyis hajlamosak vagyunk rosszul értelmezett bibliai igékkel és mindenféle hamis igazságokkal megideologizálni a helyzetünket. 

Mindennek megszabott ideje van – mondja a prédikátor, és a legnagyobb baj az, hogy nem e szerint cselekszünk. Talán maga a világ várja el tőlünk, hogy állandó hajtásban, robotolásban éljük az életünket, talán az igényeink változtak (értsd: deformálódtak el) annyira, hogy képtelenek vagyunk kikapcsolni. Pedig Isten nem arra teremtett minket, hogy belepusztuljunk a mindennapokba, sokkal inkább arra, hogy értelmes és színes életünk legyen, ahol helyére kerül minden: a munka és a felelősség ugyanúgy, mint a pihenés, a család, a szórakozás. Hogy ehhez a szieszta esetleges bevezetése hozzásegít-e minket, nem tudom…