Felismert idő volt az, amikor kimondtuk: újra építkeznünk kell. Őszintén, ha valamit nem kívántunk, az ez. A teremhiány és egyebek mellett az késztetett mégis erre a lépésre, hogy beláttuk: Isten nem arra hívott minket, hogy elég, ha belakjuk a felépített templomot. Hála Neki, jól zajlik az életünk, van közösség, van misszió, de az elhívásunk arra szól, hogy teremjünk gyümölcsöt, lépjünk tovább. Úgy fogalmaztuk ezt meg magunknak, hogy kezdjük újra elölről a hőskort; mint amikor először álltunk neki gyűjteni, templomépítést álmodni. Azok, akikre nézve akkor beszéltünk a misszióról, közben tényleg hitre jutottak, beköltöztek a templomba, a gyülekezet közösségébe - most velük együtt kezdjünk el dolgozni, imádkozni, áldozatot hozni azokért, akik még nem ismerik Istent...

Felismert idő - parokia.hu

 

A címre pillantva sokan arra gondolhattak, hogy biztos valamelyik amerikai sorozathős vagy filmsztár (megasztár, celeb, újabban: ikon) legújabb villáját alapul véve sajnálkozom majd az emberi egyenlőtlenség és mohóság újabb állomásán, pedig dehogy. A történet ráadásul itt játszódik Európában, sőt, Magyarországon, sőt, a református egyházban, Budapesten. Vigyázat, megtörtént esemény! Nem mese, hanem a Lélek munkája.

Ez az írás nem a lelkipásztor nagyszerűségéről vagy a hívek példamutatásáról szól, sokkal inkább arról a közös útról, melyre mindnyájan rátaláltak. Pontosan ezért emeltem ki a fenti sorokat az idézett parókiás cikkből, mert azt hiszem, ezen nyugszik a gazdagréti gyülekezet valódi gazdagsága. Lelkész és presbitérium, hívek és hívők közösen megimádkozták, megharcolták, felismerték küldetésük lényegét, keresztyénségük értelmét a gyümölcstermő életet. Mert hiába a szép templom, az élő közösség, a missziói elköteleződés, ha nem akarják a templom falai közül kilépve a kívülállókat megszólítani, akkor a most még oly szépen működő gyülekezet hamar belterjessé válhat, sorvadásnak indulhat. A cél tehát nem csupán egy új épület építése, sokkal inkább a közös felismerés, a közös út megélése. 

Ehhez a felismeréshez szükségeltetik egy lelkipásztor, hiszen mégiscsak ő a gyülekezet vezetője. A képen látható egy ember, egyébként Lovas Andrásnak hívják, enyhén csapzott hajjal, dolgozós pólóban, láthatóan holtfáradtan. (Sőt, bár a képen nem látható, a gyülekezetnek van másik lelkipásztora is, Thoma László személyében.) Hiába, a lelkipásztor nemcsak jól prédikál, kiválóan lelkigondoz, hanem tolja a talicskát (Zemplénben: furikot), keveri a maltert (Somogyban: majtert), mert ő is a gyülekezet, jelen esetben a munkások hadának tagja. Itt áll előttünk a lelkipásztor, aki nem azt mondja, hogy „így láttam jónak”, „ezt gondoltam”, vagy „erre jutottam”, nem egyes szám első személyben fogalmaz, hanem azt mondja: MI. Kimondtuk, eldöntöttük, beláttuk. Mi, a presbitérium, mi, a gyülekezet, mi, a hívek, hívők közössége. Nem önmegvalósít, hanem a megálmodott közös utat építi.

A gyülekezet azonban nemcsak a lelkipásztorról szól. Ő a vezető, ám vele együtt mások is tagjai a gyülekezetnek: presbiterek és gondnokok, tanárok, diákok, nyugdíjasok, szegények és gazdagok, feketék és fehérek, te és én, de ő is. Amikor az egyházról beszélünk, hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy az csupán a lelkészekből, papokból áll, pedig a Heidelbergi Káté elég egyértelműen fogalmaz: Mit hiszel a keresztyén anyaszentegyházról? Hiszem, hogy Isten Fia a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetségből Szentlelke és igéje által (…) magának egy kiválasztott gyülekezetet gyűjt egybe, azt oltalmazza és megőrzi. És hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok, és örökké az is maradok.” Az egyház: mi vagyunk. Azt gondolom, bibliai értelemben vett gyülekezet ott alakul ki, igazi közösség ott jön létre, ahol ezt felismerik, ahol erre rádöbbennek. Ahol nem én vagyok, hanem mi vagyunk, de nem öncélúan, hanem az Ő akaratának alárendelve.

A gyülekezet a hívek közössége, de nem a hívek játszótere. Azért fontos ezt megjegyezni, mert sok lelkipásztor, gondok, presbiter, gyülekezeti tag az egyházat egy olyan helynek képzeli, ahol megvalósíthatja magát, ahol kiteljesedhet, ami arra való, hogy az én terveimet véghezvigye, hogy engem naggyá tegyen. A presbitérium jóváhagyó, kézfelemelő testület legyen, mindenki más meg örüljön, hogy értük (!) dolgozom. Egy szó, mint száz: mi, lelkészek szeretünk a mindent tudó lelkipásztor szerepében tetszelegni. Nem is csoda, hiszen gyülekezeteink jelentős része még mindig a lelki kiskorúságtól, ezzel együtt a lelkészközpontúságtól szenved. Ám vannak helyek, ahol a diktátor gondnok irányít, vagy pedig a mindenkori lelkész ellen szervezkedik a kizárólag az egyházért aggódó presbiter. Nem lenne szabad elfelejteni senkinek: az egyház a közösségről, és nem az énről, az egyénről szól. Nem rólam, hanem rólunk, de leginkább és legteljesebben Róla. Tudunk-e mindent: az egyéni, a közösségi érdekeket, terveket, lehetőségeket Neki alárendelni – nemcsak verbálisan, hanem valóságosan is?

Nem fogom a Gazdagréti Református Egyházközséget pajzsként felemelni, hogy lám-lám, mégiscsak van növekedés az egyházban, mégiscsak léteznek működő, bővülő gyülekezetek, nem igaz, hogy fogyunk, hogy zsugorodunk. Mert sajnos sok helyen a kemény valóság mást mond. De fontos tudatosítani magunkban: igenis vannak növekedő, épülő, erősödő, közösséggé formálódó, küldetésüket felismerő egyházközségeink! Nemcsak Budapesten, hanem vidéken, városokban, falvakban egyaránt. 

A cikket olvasók között szerintem nagyjából két tábor alakulhatott ki mostanára. Az egyik ezt mondja: a miénk is ilyen gyülekezet! Nos, ha így van, akkor adjatok hálát érte, és keressétek továbbra is az Ő akaratát. A másik tábor bizonyára népesebb. Ők azok, akik csüggedten, talán megkeseredve azt állítják, hogy náluk ezt így nem lehet… Nem lehet, mert a lelkész, a presbiterek, a hívek, a környezet, a lehetőségek…

Hiszem azt, hogy nincs olyan hely, ahol nem lehet. Vajon te mit gondolsz a gyülekezetről, egyházról, a saját szerepedről? Imádkozol a lelkipásztorodért? Imádkozol közösséged tagjaiért? Van közös álmotok? Felismertétek az utatokat? Akartok azon az úton járni? 

Ha igen, akkor van reménység!  

Hozzászólások