Post mortem, vagyis A halál után címmel készített fotósorozatot Patrik Budenz, berlini fotográfus. Kendőzetlen naturalizmussal készített – olykor sokkoló – képein közvetlenül a halál utáni történések részleteit örökíti meg. Sorozatának kiindulópontjaként provokatív kérdést tesz fel: "Mi történik a testünkkel, amikor már nincs szükségünk rá?"

Ez történik velünk a halál után - index.hu/nagykép

 

„Ámde…” (1Kor15,19)


Mert ennyi az élet. Születünk, nevetünk, gyűlölünk, szeretünk. Sírunk, ölelünk, adunk, elveszünk. Élünk, kinek mennyi adatott, aztán távozunk. A kérdés mindig az, van-e reménységünk.

Van-e reménységünk az élet során: örömben, bánatban, gyermekként, felnőttként, akkor, amikor a terhek könnyeket fakasztanak, és akkor is, amikor édes a teher. 

Reménységből, csakúgy, mint hitből, többfélét árulnak. Van ugye a reménység, csupa kisbetűvel. Hívhatjuk nyugodtan reménykedésnek. A reménykedő ember tudja, hogy a rosszat nem lehet jónak nevezni, mégis abban bízik, hogy hátha minden jóra fordul. A reménykedő ember nem realista, még csak nem is optimista. Talán inkább kishitű. Néha kishitűek vagyunk. 

Aztán vannak olyanok is, akiknek a reménység egy emberben való feltétlen bizalmat jelenti. Van reménységem, mert van valaki, akire rábízom magamat: tőle várom a jót, ő az, aki mindent jól gondol, akinek mindig igaza van, aki mindig tudja, merre kell haladni. Ez az ember gyakran saját magam vagyok. Önmagamban bízok. 

És persze léteznek olyanok, akiknek nincs reménységük. Útközben, valahol, valamikor elveszítették azt. Cinikusak, megkeseredettek lettek, ám legbelül maguk is vágynak a reménység útjára. 

Igazság szerint nem tudom, melyik a legrosszabb: reménykedőnek, azaz kishitűnek lenni, önmagamban, másokban bízni, vagy pedig eleve lemondani mindarról, ami élteti az embert.
Bárhogy is legyen: ha valaki ilyen lélekkel nézegeti Patrik Budenz fotográfus képeit, alighanem kétségbeesik. Mert valóban ilyen sokkoló és elkeserítő az élet vége: élettelen, magatehetetlen test a hideg tepsiben, kiüresedett, lélek nélküli állapotban. Itt valóban minden véget ért. Nincs tovább.

Gárdonyi Géza sírjára ezt vésték: csak a teste. Aki ezt íratta rá, tudta, hogy több az élet a test állapotánál, miként a reménység is több a reménykedésnél vagy az emberben való bizalomnál.
Aki élő hittel felfelé tekint, az nemcsak az élettelen testet látja méltatlan állapotban, hanem látja azt is, Aki dicsőségesen, győzelmesen maga az Élet.

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt. (…) Vigasztaljátok tehát egymást ezekkel az igékkel.” (1Thessz4,13-14;18)

 

Hozzászólások