A váratlanul drámai helyzetbe került élettárs-apa, az asszony szülei és orvosai is rendkívüli döntés elé kerültek. Mit tehetnek, és mit tegyenek? Hagyják-e meghalni a 15 hetes magzatot, vagy próbálják meg a szinte lehetetlent? Mert szinte a lehetetlennel határos fenntartani az agyhalott anya szervezetének működését, és közben így felnevelni az anyaméhben a magzatot addig, amíg életképesen megszülethet a gyermek.
Az orvosok tudták, hogy bár akadt néhány ilyen eset a világban, de azok a magzatok, akik agyhalott anyától végül világra jöttek, szinte kivétel nélkül idősebb terhességi korban voltak. A magzat túlélése tehát korántsem volt biztos, az pedig egyáltalán nem volt garantálható, hogy egészséges lesz, ha napvilágot lát.
Mindezek ellenére a hozzátartozók és az orvosok közösen úgy döntöttek, hogy küzdeni fognak a tudatosan tervezett és nagyon várt gyermekért. Miközben az anyát siratták, az életet választották.
Annyi minden történt a héten itthon, Magyarországon, vagy éppen a nagyvilágban, sőt, a mi kis egyházunkban is, hogy igazság szerint ezer más téma lenne, amiről írhatnék. Hogy miért döntöttem mégis a sokak által világszenzációnak tartott debreceni események mellett? Az ok meglehetősen egyszerű: mert Debrecenben csoda történt.
Ülök az autómban reggel, hallgatom a Kossuth Rádió híreit, és közben folynak a könnyeim. „Az életet választották” - hallgatom a rádióban, aztán olvasom az interneten, miközben azon merengek újra és újra, micsoda az élet.
Az élet nem más, mint édesanya és édesapa. Édesanya, aki életet ad, táplál, ölel, megnyugtat. Édesapa, aki megvéd, tanít, bátorít. Az élet a család: testvérek, nagyszülők, de a barátok is, olyan emberek közelsége, akiknek fontos vagyok.
Az élet a hétköznapi csodák birodalma. Őszinte ölelés, boldog mosoly. Bizalom. Megbocsátás, elfeledés, „csak azért is” kitartás. Olykor hálás kézszorítás, kitartó munka, jól eső fáradtság. Boldog megérkezés. Otthon.
Az élet sokszor nagy vereségek színtere. Elbukás, összeroskadás, a megmásíthatatlan nem világa. Aztán az újrakezdésé. Mert mégiscsak van remény.
A remény pedig az, hogy nem miénk az életünk, hanem az Élet Uráé.
Amikor az orvosok és a család közösen úgy döntöttek, hogy küzdeni fognak a gyermekért, valójában erre eszméltek: hogy az élet, a gyermek élete nem az ő kezükben van, ám nekik adatott a lehetőség, hogy közösen járják végig a könnyekkel teli, mégis csodálatos lelki magaslatokra vivő utat, mely az édesanya agyvérzésével kezdődött, majd egy egészséges kisgyermek érkezésével, és négy másik ember remélhető gyógyulásával ért véget. Hiszem azt, hogy az orvosok nem beleavatkoztak –úgymond- a természet döntésébe, sokkal inkább alázatos szívvel elfogadták azt, hogy napról-napra betekinthetnek Isten titokzatos, kikutathatatlan világába, és az Ő munkatársai lehetnek.
A megszületett kisgyermek tehát életet nyert. Vajon milyen lesz az ő élete? Az anyaméhen belül töltött, meglehetősen zaklatott időszaka, majd a lelki növekedés szempontjából elengedhetetlen anyai közelség hiánya vajon okoz-e bármiféle maradandó sebet, lelki problémát nála, vagy pedig a család féltő szeretete képes mindezeket kiegyensúlyozni, felülírni? A választ egyikünk sem tudja. Azt azonban tudom, hogy a Jó Pásztor, az Áldott Orvos az ő életében is cselekedett, jóval korábban, mint hisszük:
„Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében. Magasztallak téged, mert félelmes és csodálatos vagy; csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt. Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid, könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.”(Zsoltárok 139,13-18)
Hozzászólások