Persze a kőfaragók munkájának is megvannak a maga veszélyei, neki például a hajszálerek mentek tönkre a kezében.

Elkészült az Országház felújítása - origo.hu

 

Na, ez az a munka, amit nem nekem találtak ki. Komolyan, szívesen dolgozok bármit, de kérem, itt száll a por (leginkább a tüdőnkbe), tönkremegy a kéz, arról nem is beszélve, hogy napi nyolc órában követ ütögetni nem lehet valami izgalmas mutatvány. 

Így vélekedik egy kívülálló, mondanák a kőfaragók, és bizonyára igazuk is van, hiszen a kívülálló számára csak probléma, akadály, értetlenség létezik, ám annak, aki az adott hivatást űzi, a kívülről érthetetlennek tűnő mindennapok adnak az életnek igazi értelmet. Legalábbis akkor, ha valóban építeni, alkotni akarunk.

Itt van ez a hír az Országház kilencven évig tartó felújításáról, én pedig örülök, hogy Sarkadi Zsolt origós újságíró a legjobb oldalról közelítette meg a hihetetlen időszakot felölelő újjáépítést. Az épületek ugyanis nem maguktól jönnek létre, az épületek mögött emberek állnak, akik megálmodják, előkészítik, két kezükkel felépítik azt, pont úgy, mint Buzál Károly kőfaragó és társai az Országház épületét. Egy épület pedig akkor szép igazán, ha azon meglátszik az építő keze nyoma, ha abban benne foglaltatik a lélek, amellyel megálmodták, a veríték, mellyel kőbe vésték. Milyen a keze annak, aki a követ faragja? Milyen a lelke annak, aki épít?

Mindenekelőtt: az építés fáradtságos munka, leginkább akkor, ha az ember valóban építeni, alkotni szeretne. Sok mindenbe bele lehet fáradni az esztendők alatt, talán két dolog őröl és pusztít igazán: az egyik a hiábavalóság, a másik a romboló emberek jelenléte.

Nagymamámnak görbe ujjai voltak. Mai szemmel nézve semmi fontosat nem tett, „csupán” szerette nagyapámat és a gyermekeit. Éppen ezért korán kelt, dolgozott a földeken és vezette a háztartást, és nem kérdezte soha, hogy mégis, minek. Valahogy tudta magától, mi értelme az egésznek. Szeretném ezt megtanulni tőle: nem kétségbe esni, nem elkeseredni, hanem görbe ujjakkal, de egyenes derékkal tenni, ami ránk bízatott. Akkor is, ha a romboló emberek gyakran mindent megtesznek azért, hogy kedvünket szegjék.

Romboló emberek ugyanis mindenhol vannak. Olyanok, aki akarva-akaratlanul csupán fél szívvel élnek, akiknek „jó lesz ez így is”, akik képtelenek távlatokban gondolkodni, tekintetet a horizont felé emelni. És olyanok, akik valójában építeni akarnak, de nem veszik észre, hogy rajtuk kívül is van igazság, hogy nem ők az Út, az Élet. 

Minden történet csak a vége felől érthető meg igazán– olvastam Köntös Lászlótól a minap. Éppen ezért jó lenne építeni. Családot, egyházat, hazát. Persze, magunknak is, de sokkal inkább a gyermekeinknek. Leginkább, hogy ne kelljen szégyenkezniük.

Legteljesebben persze Neki: azért is, hogy jó és hű szolgák legyünk, és azért is, hogy valóban igaz legyen a gyakran unalomig ismételt Soli Deo Gloria.