Országszerte megemlékezéseket, családi programokat tartanak szombaton az 1848-49-es forradalom és szabadságharc évfordulója alkalmából. A Fidesz nem ünnepel külön, Orbán Viktor a Múzeumkertben mond ünnepi beszédet. A baloldali pártok és a Jobbik is Talpra, magyar! szlogennel hirdette meg saját nagygyűlést. Az LMP biciklizni fog, Semjén Zsolt pedig ismét lóval megy a kézdivásárhelyi ünnepségre.

Megemlékezések, programok március 15-én - mandiner.hu 

 

Március 15-én sok mindenre adódik lehetőség. Lehet ugye havat lapátolni, elakadt autópályán fagyoskodni, mint ahogyan az tavaly történt. (Idén állítólag ez elmarad.) Lehet a kertben gyümölcsfát metszeni, tavaszi nagytakarítást végezni, lehet kirándulni, állami vagy éppen pártrendezvényeken részt venni, itthon és külhonban, gyalogosan vagy lovon egyaránt. Én leginkább ünnepelni szeretnék. 

Éppen ezért azt tervezzük, hogy a lányokkal elmegyünk Kaposvárra, a Kossuth térre ünnepelni. Kitesszük a kokárdánkat, szép, hosszú hajukba talán még nemzetiszín szalag is kerül, az úton pedig Kossuth nótákat énekelünk. Március 15-e környékén nálunk mindig ez a divat. Hogy mégis, miért? Nem azért, mert mi ilyen megrögzött, nemzeti fanatikusok vagyunk, hanem azért, mert lelkileg szükségünk van rá. (Kossuthot egyébként is szeretem, még ha nem is mindenben értek vele egyet. Részint egy napon születtünk, részint egy városban éltünk, részint egy iskolába jártunk. Persze, közel két évszázad különbséggel.) 

Úgy hiszem, tisztában vagyok vele, mit kívánt a magyar nemzet március 15-én. Több évtized alatt kialakult, kikristályosodott elképzeléseket foglaltak össze követeléseikben, melyek Magyarországnak a Habsburg Birodalmon belüli függetlenségét, polgári, demokratikus átalakulását, modernizációját jelentették. A tizenkét pont követelései alapján az országgyűlés törvényeket alkotott, melyeket a király április 11-én, az ún. áprilisi törvényekben szentesített. Bár a bécsi udvar, a számára kedvezően alakult külpolitikai helyzet hatására már szeptemberben nemet mondott az általa törvénnyel szentesített átalakulásra, és rátámadt Magyarországra, majd végül orosz segítséggel győzelmet is aratott, mindazt, amiért a reformkori ellenzék és a józan magyar arisztokraták síkra szálltak, nem tudták megváltoztatni. A tizenkét pont követelései, az áprilisi törvények végül az 1867-es kiegyezésben öltenek testet, győzelemre juttatva a reformkor és a negyvennyolcas forradalom legfontosabb elképzeléseit, megalapozva a modern Magyarország születését. Ezernyolcszáznegyvennyolc ügye szűk húsz esztendő után győzelmet aratott.

De vajon mit kíván a magyar nemzet ma? Létezik-e olyan, hogy nemzet, nemzeti közösség, vagy csak az egyén, az ÉN a fontos? Az egyén érdekei, megélhetése számítanak csupán, vagy fontos a közösség is, a haza, a nemzet? Egyáltalán: kell nekünk ez a nagy hazafiság? 

Hadd kezdjem a végével: nem, nem kell a hazafiság. El lehet feledkezni arról, hogy ki vagyok, mik a gyökereim. Lemondhatok az anyanyelvemről, az identitásomról. Vonzódhatok idegen kultúra és nyelv felé. Ám nem törölhetem ki magamból teljességgel azt, ami az enyém. Mert ahogyan a családból hozott, tanult viselkedés életem szerves részét jelenti, ugyanúgy a nemzeti identitás is hozzám tartozik. Londonban vagy New Yorkban ugyanúgy, mint Beregszászon, Kaposváron, Budapesten, Kézdivásárhelyen vagy a délvidéki Torontálvásárhelyen. Vérmérséklettől, hozzáállástól függően, de szükségünk van a nemzeti identitásunkra. (A horvátországi Harasztiban ma Petőfi szobrot avatnak. Mégiscsak kell a hazafiság.)

Nemzeti közösség is létezik, még akkor is, ha meglehetősen szétzilált és ellenséges saját magával szemben. Szétzilált a trianoni határok által, szétzilált az elmúlt közel száz év megpróbáltatásai által, szétzilált társadalmilag, és politikailag is. Mégis, kell valami, amiben közösen hiszünk, és amiért közösen dolgozunk, hiszen mégiscsak ehhez a nemzethez kötődünk. Magyarok vagyunk.

Mit kíván a magyar nemzet ma, a huszonegyedik században? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy én mit kívánok. Talán a kettő egybevág.

Először azt kívánom, hogy legyen időnk egymásra és tudjunk kibeszélni a fájdalmainkat, pont úgy, ahogyan egy családban a rég nem látott rokonok kibeszélik magukból a külön töltött idő minden szomorúságát. Legyen energiánk meghallgatni egymást, és átélni a bűnbánat, a feloldozás, az egymásra találás áldott pillanatát. 

Azt kívánom, hogy büszke lehessek a hazámra. Ne csak a dicső múltra, hanem a nagyszerű jelenre és a fényes jövőre is. Szeretnék büszke lenni a dolgos, okos, talpraesett, vagány magyarokra, a becsületükre, tisztességükre, hűségükre. 

Azt kívánom, hogy legyen jó itt élni. Anyagilag is, de leginkább lelkileg. Boldog, mosolygós, megelégedett, hálás országot szeretnék, bajban is összetartót, fontos kérdésekben egyet akarót, közös lélekkel, egy szívvel ünneplőt.  

Azt kívánom, hogy Magyarország a bátrak országa legyen. Ugyanúgy, ahogyan 1848-ban vagy 1956-ban. Kívánom, hogy legyen egy olyan rétege az országnak, amelyik felelősséget érez a hazájáért, és tud érte értelmes és józan eszközökkel, bátran küzdeni, ahogyan tették azt a reformkor neves és névtelen nagyjai. Kívánom, hogy én is, a gyermekeim is ehhez a réteghez tartozhassunk. 

Amit 1848. március 15-e követelt, végül beteljesedett. Talán van remény arra is, hogy amit én kívánok, az is beteljesedik egyszer. Az lesz az igazi ünnep - mindnyájunknak.  

Hozzászólások