Mintegy 2000 évvel ezelőtt egy szeretett és karizmatikus ifjú forradalmár felforgatta a Római Birodalom egyik legtávolabbi tartományát. Miközben a béke és a szeretet erejét hirdette, nagyhatalmú ellenségeket szerzett magának.
A könyv elrepít a korszak forrongó világába, és bemutatja azokat a jelentős hatású eseményeket, amelyek elkerülhetetlenné tették Jézus halálát. A názáreti életének és korának e magával ragadó, történelmi tények felhasználásával megírt regényében nem Messiásként, hanem emberi oldaláról ismerhetjük meg Jézust.
Szeretett és karizmatikus ifjú forradalmár, egy hűtlen zsidó nő zabigyereke, vallásalapító, erkölcsi tanító, egy szerelmes férfi, egy az ártatlanul kivégzettek közül. Meghalt, eltemették, sírját állítólag megtalálták. Jézus, az ember. Legalábbis ahogyan láttatni akarják. Isten Fia, Aki „mindenben emberhez hasonlóvá lett.” Aki megindul elesettségünkön, zokog értetlenségünkkel szembesülve, ostort ragad a gazemberek ellen, fél és reszket nagycsütörtök éjjelén, szenved, teljesen egyedül marad, bizonyosan és teljességgel meghal. Aztán „alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül.” Jézus, az ember, Jézus a Krisztus, az Isten Egyszülöttje, ahogyan a Biblia bemutatja.
El lehet olvasni Martin Dugard és Bill O' Reilly bizonyosan nagyszerű könyvét, meg lehet ismerni „azokat a jelentős hatású eseményeket, amelyek elkerülhetetlenné tették Jézus halálát” a szerzők szerint. Sőt, meg lehet nézni minden „leleplező” filmet, el lehet olvasni minden tudományosnak álcázott könyvet, minden szenzációsnak kikiáltott dokumentumot. Amíg nem látjuk meg Őt a maga emberi és isteni vonatkozásában, amíg erre nem nyílik meg a szemünk, addig minden marad a régiben. Indulataink, kisstílű magyarázkodásaink, mindennapi hazugságaink, beszűkült életünk továbbra is foglyul ejtenek. Nem történik, mert nem történhet semmi. Nem változhat semmi.
Nagypénteken Máté evangéliumából Jézus temetését olvastam fel. Arimátiai József elkéri a testet, majd a sziklába vágott sírba helyezi azt. Magdalai Mária és a másik Mária a sírral szemben figyelik, mi történik. Ők úgy tudják: Jézus és az ő történetük a sírba tétellel végérvényesen és visszavonhatatlanul lezárult. Akiben hittek, akitől megújulást és új életet kaptak, nincs többé. Ők úgy hiszik, mindennek vége. Valójában minden most kezdődik el.
„Jó lesz ez nekünk így is.” Tizenegy éve hallottam egyik jó szándékú gyülekezeti tagunktól, egy kedves, aranyos, a légynek sem ártó néninktől. Látva akarásomat, igyekezetemet, az Ügyért (pontosabban: saját magamért) végzett erőfeszítéseimet, megelőzendő tiszteletes úr borítékolható kudarcát, mondta szeretetteljesen: nem muszáj, jó lesz ez nekünk így is. Azóta is lüktet bennem ez a mondat, egyszerre felbőszít és elcsüggeszt, mert nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy „jó lesz ez nekünk így is”, kicsin, koszosan, gyengén, őrülten egyhangúan és roppantul egykedvűen, csalódottan és beletörődve, elfogadva a változhatatlant és lemondva az igazságról. Nekem elegem van a „jó lesz ez nekünk így is” hozzáállásból. Nekem több kell. Nem úgy több, hogy ugyanabból tucatnyi, hanem egy, Aki Több. Aki Más, Aki Igaz, Aki békesség, bizalom, jóság, tisztaság. Aki nem szó, nem eszme, nem elmélet, hanem teljesen és tökéletesen Az, Akinek vallja magát.
Én hinni akarok. Benne akarok hinni.
És tudom, hogy van folytatás.
Ő az.