A Gallup közvélemény-kutató OECD-tagországokat érintő kutatása szerint a szervezet tagjai körében növekszik azon emberek aránya, akik nem tudnak megfelelő mennyiségű élelmiszert vásárolni családjuknak. Az arány Magyarországon igencsak elkeserítő: a gyerekkel rendelkező családok körében majdnem felével fordult már elő az elmúlt egy évben, hogy nem tudták a szükséges élelmiszert megvásárolni maguknak és családjuknak. A helyzet ráadásul 2007 óta rendkívüli mértékben romlott hazánkban a kutatás szerint.
Az első kérdésem a címet olvasva ezzel kapcsolatban rögtön az volt: mit csinál a szülő, hogy éhezik a gyermeke? Mire költ? Miért engedi, hogy éhezzen? Megtesz-e mindent, hogy ne így legyen? Különösen egy olyan országban, ahol rengeteg segélyszervezet, alapítvány, egyház foglalkozik az éhezők megsegítésével. Különösen egy olyan országban, ahol évtizedek óta meglévő, kiterjedt hálózat gondoskodik arról, hogy a bajban lévők segítségre találjanak.
Természetesen minden éhezéssel kapcsolatos hír, így a Gallup felmérése is arra jó, hogy felhívja a közszereplők, egyházak, politikusok, a társadalom tehetősebb rétegeinek a figyelmét: léteznek rászorulók, akik önmaguk erejéből képtelenek arra, hogy ellássák magukat. Tartósan betegek, rokkantak, valami miatt komoly szociális és lelki válságba került emberek, akiknek egyszerűen nincs lehetőségük arra, hogy dolgozzanak. Rajtuk segíteni felebaráti, keresztény kötelességünk, ami elől nem térhetünk ki. Tartok tőle, hogy ők nem azonosak a telefonon (!) vagy személyesen megkérdezett réteggel, akik „nem tudták a szükséges élelmiszert megvásárolni maguknak és családjuknak”.
Emellett az sem baj, ha némelyikünkben lelkiismeret-furdalást okoz egy-egy ilyen hír, hiszen tény az is, hogy sokan vannak, akik érzéketlennek bizonyulnak mindenféle nyomorúság láttán.
Mégis, hadd kezdjem a másik oldalról. Vajon mi az oka annak, ha egy gyermek éhezik? Biztos, hogy kizárólag a többségi társadalmat, vagy éppen az aktuális kormányt kell számon kérni, stadionépítéssel és egyéb beruházásokkal párhuzamba állítani az állítólagosan nyomorgó, éhező magyar családok százezreit? (Nyilván ez egyáltalán nem jelenti a kormányzat felmentését, sőt.)
Mint négy éve önkormányzati képviselő, sokkal inkább azt látom, hogy például a mi testületünk rengeteg pénzt költ az állítólagosan szociálisan nehéz helyzetben lévő emberekre. Egyfelől a közmunkával munkát biztosít (ne becsüljük le ennek tényét, sőt!), másfelől, ha kell, szociális segélyt ad, harmadrészt együttműködik mindazokkal a szervezetekkel, akiknek célja a bajban lévők segítése: a Minden Gyermek Lakjon Jól Alapítvány idén is vetőmagot, kisállatot adott, míg a helyi katolikus közösség évek óta komolyan és elkötelezetten támogatja a bajban lévőket. És akkor még nem beszéltünk a minden településre kiterjedő védőnői vagy éppen az ifjúságvédelmi hálózatról, a szociális alapszolgáltató központokról, melyeknek mindenképpen jelezniük kell, ha egy gyermek éhezik, ha koszosan és rongyosan megy iskolába. (Ezek ráadásul nem is az elmúlt négy év vívmányai, hogy teljesen korrektek legyünk.) És persze létezik felebaráti segítség, könyörület, szülői összefogás, pedagógusi jelzés óvodában, iskolában egyaránt. Ha tényleg igaz lenne, amit a cím állít, vagyis, hogy minden magyar család fele, minden második gyermek éhezik, akkor mindaz, amit most leírtam, hazugság lenne, vagy legalábbis nem működne, éppen ezért a rendszert át kellene alakítani, a társadalom nem éhező másik felének pedig mélyen el kellene gondolkodnia saját szolidarítását illetően.
Nem azt állítom tehát, hogy Magyarországon nincsenek éhező, nyomorgó emberek, sokkal inkább azt, hogy a felsoroltak arra mutatnak, hogy ez a felmérés, különösen annak a magyar sajtóban ilyenképpen interpretált eredménye súlyosan ferdít a valóságon. Magyarán: kizárt, hogy ennyien éhezzenek.
Ez a felmérés, annak tehát megkérdőjelezett valóságtartalma számomra mindezzel együtt inkább azt mutatja, hogy az elmúlt évtizedek segélyezési rendszere, sőt a szegénységgel kapcsolatos felfogása, és az eddigit megelőző kormányok többnyire segélyezésre épülő politikája nem több, mint súlyos zsákutca, ahonnan leginkább a munka és a tanulás révén lehet a ma kétségkívül a társadalom peremén elhelyezkedőket kivezetni. Éppen ezért több munkahelyet és könnyebb tanulási lehetőséget, ösztönzést és inspirációt várok a jelenlegi kormánytól, hogy mindenki megértse: az éhezés, a szegénység ellenszere nem az alanyi jogon, a kevés adófizető pénzéből járó segély (amit gyakran nem a gyermekre költenek), hanem a lehetőség arra, hogy mindenki, aki bír és tud, saját maga tartsa el önmagát és családját. Ez a legbiztosabb módja a bajban lévők megsegítésének.
Mindezzel együtt hadd térjek vissza az írás elején feltett kérdésre: vajon mit csinál az a szülő, akinek a gyermeke éhezik? És itt most természetesen nem azokról beszélek, akik nem tudnak dolgozni, mert tartósan betegek, valamilyen módon teljesen lehetetlen helyzetbe kerültek, hanem olyanokról, akiknek a lustasága, semmittevése méltán váltja ki a többségi társadalom ellenszenvét. Azokról a szülőkről, akiknek futja cigarettára, alkoholra, miközben éhesen elküldi a gyermekét az iskolába (hiszen ott úgyis adnak neki); azokról, akik nem művelik a kertjüket, inkább elveszik a benne lévőt azoktól, akiknek nem szégyen a kapálás; azokról, akiknek semmiféle munka nem elég jó, ellenben sorba állnak mindenkor és mindenhol, hiszen könnyebb kinyújtani a kezüket a segélyért, mint megragadni az ásó, vagy éppen a talicska végét.
Örülök annak, hogy egyre többen ismerik fel a munka örömét és a tanulás fontosságát. Nagy öröm, amikor azt látjuk, hogy az eddig segélyen tengődőknek érték lett a munka, mert van értelme reggel felkelni, van hová elindulni; nagy öröm, amikor parlagon heverő, gazos, szemetes kertek megművelésre kerülnek; amikor egy-egy gyermek elindul a kiemelkedés útján, amikor a tanulás révén többre viszi, mint szülei. Talán egy kis támogatás, jó példa, ösztönzés elég lehet ahhoz, hogy valaki
Például az a család, ahol a zsákfaluban élő, csöppet sem gazdag szülők mindketten igyekeztek elhelyezkedni, azért, hogy gyermekeik rendes ruhában iskolába járjanak, tanulhassanak, lehetőleg ne csak általános iskolai szinten. A munka mellett a kertjüket is művelik, és inkább hálásak a lehetőségért, mint panaszkodnak olyanért, ami ellen keményen, de határozottan küzdeni is tudnak. Náluk működik „a hal helyett hálót” meglepően életszerű igazsága.
Hozzászólások