A logó egy cég arculatának legfontosabb eleme, egy vállalat tevékenységének vizuális megszemélyesítője. Elsődleges célja a megkülönböztetés, az egyértelmű jelölés, mely megkönnyíti a tájékozódást a piac többi szereplői között. A vállalkozások néha logót váltanak (…).
A múlt héten megkaptuk a hittankönyveket. Kívülről szépek, tetszetősek, jó rájuk nézni, jó belelapozni, én legalábbis szeretem az új könyvek tapintását, illatát, ami pedig a hittanos „cuccot” illeti, már régen vártuk, hogy megérkezzen: kíváncsiak voltunk, és persze nem árt elkezdeni a felkészülést sem az új tanévre. Nos, kinyitom a most elkészült, vadiúj másodikos hittankönyvet, lapozok egyet-kettőt, és nem tudom eldönteni, hogy ez most karikatúra, vagy tényleg ennyit tudunk. Nem, nem a leckék minőségéről beszélek, az egy másik történet, sokkal inkább azon leckék képei gondolkodtattak el, melyek az egyházunkról szólnak.
Nézzük a második leckét, melynek címe: úton a templomba. A feladattár között rögtön olvassuk a százforintos kérdést, amit fel kell tennünk a csemetének: meséld el, mit látsz az úton, míg a templomba érsz. Nos, konkrétan:
Látok egy kihalt falut öt házzal (elvégre már csak falun járnak templomba, de ott is csak páran), a lap tetején egy református templomot, háttérben egy katolikust. (Ez utóbbi rendben, elvégre református hittanon vagyunk.) Templom mellett nincs más épület, amit kinevezhetnénk parókiának, gyülekezeti háznak, stb. Sőt, a templom se a falu közepén áll (mint rendesen), hanem mindentől távol, házaktól, emberektől, sőt, az ábra szerint a szívektől is. Az úton halad néhány autó, egy biciklis, a távolban szántanak (elvégre vasárnap van). A templomba igyekszik egy idős házaspár, őket követi feltehetőleg nagymama az unokájával, a távolban, a templom közelében pár felismerhetetlen alak.
Következő oldal: lépj be a templomba! Mit látsz ott?
Nos, egy szürkére festett, barátságtalan helyiséget (köztudottan szürke a református templomok fala), ami félig üres. (Nekem már itt klausztrofóbiám van.) A padban ül az idős házaspár, mellette egy harmincas férfi (gondolom, az úton baktató nagyi az unokával már nem talált ide), mögöttük egy szakállas férfi, majd egy idősebb és egy fiatalabb nő. A templom másik fele konkrétan kong az ürességtől. Középen áll az orgona (?). A legdurvább nekem mégis a lelkész. (Ez én lennék, hm...) Szóval a szószéken ott áll egy idős és félig kopasz emberke, amolyan "német evangélikus pásztor" féle, palástnak álcázott fekete házi köntösben. Ez a kép a lelkészről a következő képen is megismétlődik. Itt a hittant egy idősebb, kecskeszakállas férfi tartja, akit már láttunk a templomban, az első sorban. (Ez a típusú szakállas férfi-alak majd aztán Ábrahámként köszön vissza, másik szakállas férfi pedig apa, tanár bácsi, és persze a bibliai szereplők képében ismétlődik. Következtetés: az egyházban minden férfi olyan, mint Ábrahám, még tanító bácsi és apa is.)
Következtetés: a mi egyházunk ezek szerint egy olyan hely, ahol a gyülekezeti élet központi helyét elfoglaló vasárnapi istentiszteletre már alig kíváncsiak, oda többnyire falusi idős emberek járnak. Városban tán’ nincs is templom. Templomaink félig üres, mindentől távol eső, barátságtalan épületek, aminek közepén az orgona áll. A lelkész egy idős ember, gyerekek sehol, fiatalok se igazán, fiatal lelkésszel, de még fiatal hitoktatóval pedig egyáltalán nem találkozunk, a nők pedig egyenesen el vannak tiltva ezektől a hivatásoktól.
A kérdésem ezek után már csak annyi: vajon csak a karikatúra képek készítője gondolkodik ilyen sötéten az egyházunkról, vagy a könyv lektora, netán a könyvet gondozó, a kiadásért felelő Református Pedagógiai Intézet, vagy a könyv kiadója, a Kálvin Kiadó, esetleg, ami még rosszabb: egyházunk Zsinata is?
A valóság azért ezzel szemben meglehetősen árnyaltabb képet mutat.
Nem azt mondom, hogy templomaink mindegyike zsúfolásig megtelik, de tény, hogy jó pár gyülekezetünkbe öröm benézni nemcsak egy-egy vasárnapi istentisztelet, hanem egyéb alkalom esetén is. Az sem igaz, hogy egyházunkban nincsenek fiatalok, gyerekek, fiatal családok, nem igaz, hogy egyházunkban csak idős lelkipásztorok szolgálnak, noha tudjuk, hogy milyen sok a fiatal lelkipásztor férfi, sőt a fiatal lelkipásztor hölgy is.
Nem azt mondom, hogy nincsenek elkeserítő állapotában lévő gyülekezetek. És nem akarom azt sugallni, hogy hazudjunk, hogy mutassunk szebb képet annál, amilyenek vagyunk. Ám rendkívül fontos lenne vonzó, hívogató, befogadó képet megrajzolni, akár a szó valódi értelmében, akár egy hittanos könyvben is, a mai keretek között még inkább, hiszen az átalakított hittanoktatásra elvileg olyanok is jelentkezhetnek, akiknek gőzük sincs a református egyházról. Tudnunk kell, és el kell mondanunk, mennyi nevetés, öröm, mosoly, és egyáltalán: élet van a mi egyházunkban, ahol jó érzés jelen lenni, ahol megtapasztalható Isten szeretete.
Persze, végképp nem akartam megbántani egy idős lelkész kollégát sem, nem akartam az idősebb gyülekezeti tagjainkat sem kifigurázni, hiszen hűségesek és kitartóak mind a mai napig, akik a nehéz időkben vállukon hordták az egyházunkat, Isten ügyét. A múltat sem akartam a jövővel szembeállítani, hiszen a múltban gyökerezik a jelen, de a jövő is.
És azt sem állítom, hogy egy rosszul megrajzolt hittanos leckéből kellene végső következtetéseket levonni.
Ám azt már sokkal inkább fontosnak tartom, hogy elgondolkodjunk azon: milyen képet gondolunk, milyen képet sugárzunk magunkról? A hősi múltba révedő, ám mára kissé megöregedett-megereszkedett, félig-meddig megmosolyogni való, múzeumba illő egyház képét, amely távol áll mindentől és mindenkitől, ami egyszerűen idegen mindattól, ami családias, fiatalos és üde? Vagy pedig azt hirdetjük és éljük: a múltunk mellett mi vagyunk a jelen és a jövő. Az a hely, ahol jó lenni, ahol a gyermek ugyanúgy otthon érzi magát, mint a szülei (vagy éppen a nagyszülei), ahol pezsgés, élet, remény, béke sugárzik, és ahol találkozhatunk Vele, aki út, igazság, élet…
Na, ezért mondom, hogy ideje lenne „logót váltani”. Ha pedig már „logó”: te milyet „rajzolnál” a református egyháznak?