Másodszor is megtartják a katolikusok a „vidd el sörözni a papodat!” napot, szeptember 9-én. A feladat ennyi: ha katolikus vagy, vidd el a papodat, plébánosodat egy korsó sörre vagy egy pohár borra. A kezdeményezést először a II. János Pál Gazdaságetikai Intézet blogja, a Kereszténység és kapitalizmus közölte, a The Catholic Gentleman blog nyomán. Mint a blog írja: hisszük vagy nem, a papok is igazi emberek, akik ugyanúgy szeretnek társalogni egy pohár sör vagy bor mellett, mint bárki más. Nehéz és bonyolult munkájuk van, amiért gyakran nem kapnak köszönetet, úgyhogy megérdemlik, hogy meghívjuk őket egy korsó sörre vagy pohár borra. A kezdeményezés nem valódi világnap.

Kedden "vidd el sörözni a papodat" nap - mno.hu

Életem egyik korai, egyházzal kapcsolatos élménye meglehetősen negatív. Emlékszem, ahogyan akkori lelkészünk tartja a hittanórát, én pedig nem érzem jól magam. Nem, nem a személyével, még csak nem is a társaimmal volt problémám, sokkal inkább azzal a szaggal, amely szabályosan megülte a gyülekezeti termet. A dohos levegő bántott, kiegészítve azzal a félhomállyal, amely sem olvasásra, sem írásra nem volt alkalmas. Ki tudja, talán ezért gyűlölöm mind a mai napig a dohos „templomszagot” és a félhomályt. És ezért gyűlölöm azt, amikor a templom, az egyház láttán sokaknak –egyébként jogosan- a dohos, áporodott levegő és a félhomály jut eszébe. Pedig az egyház valójában nem félhomály, hanem fényes ragyogás; nem dohos, kellemetlen szag, hanem üde frissesség; nem búskomorság, hanem jókedv, szeretet, öröm, békesség. Furcsa módon ezért is örülök annyira a „vidd el sörözni a papodat” napnak.

Mielőtt még bárki azt gondolná, hogy a mai napi söradagomat már elfogyasztottam így péntek délután, sőt, ki is egészítettem egy kis töménnyel és némi vörösborral, szeretném jelezni, hogy szó sincs róla. Egyrészt az alkohollal soha nem voltam valami jó barátságban, másrészt sokkal jobban aggódom az egyházamért, mint hogy bármilyen jó kezdeményezést élből elutasítsak. Márpedig a „vidd el sörözni a papodat” nap szerintem jó kezdeményezés. Nem a sör miatt, nem a pap/lelkész miatt, bár néha ránk fér a jó szó, a bátorítás, egy-egy vacsorameghívás, vagy éppen vállon veregetés. Inkább azért, mert egész egyszerűen szükségünk van arra, hogy új, az egyháztól kissé szokatlan, a hétköznapitól eltérő módon közelítsünk azok felé, akik valamiért nem ismernek bennünket, akik nem beszélik a nyelvünket, akiknek nem indul be a reflex a Kálvin, Biblia, Jézus szavakra, akiknek fogalmuk sincs, mekkora keresztyén „sztár” egy-egy ismertebb külföldi teológus vagy éppen jó nevű magyar igehirdető, lelki gondozó. Akiknek talán valamiféle negatív dolog jut eszükbe (dohos levegő, félhomály, érthetetlen beszéd, megközelíthetetlen pap), ha az egyházra, a vallásra gondolnak.

Ezért tartom jó ötletnek ezt a meghökkentő kezdeményezést. Tehát korántsem együtt ivásról, majd közös fetrengésről beszélek, hanem arról, hogy bátran menjünk ki azok közé, akikkel együtt élünk, akikhez küldettünk, akiket hétköznapi gondjaik néha megoldhatatlan feladatok elé állítanak, akik vágynak a megszólításra, a bátorításra, ám az egyházat, a lelkészeket, talán még magát Istent is végtelenül távol érzik maguktól. Ők maguktól soha nem fogják venni a bátorságot, hogy megnyissák a templomajtót, vagy bekopogjanak a (mindig elfoglalt) lelkészhez, esetleg csak úgy megjelenjenek bármiféle egyházi rendezvényen.

Egész egyszerűen merni kell bátran nyitni, radikálisan új dolgokat tenni, kimozdulni a megszokott kereteink, dohos templomfalaink és félhomályos épületeink fogságából. Persze az is igaz: nyitni csak az mer, aki biztos a hitében. 

Ám mielőtt még bárki komolyan belelkesedne, és már hirdetné is, hogy holnaptól borzasztóan nyitott lesz a külvilágra, éppen ezért holnaptól meghökkentően újat képviselve elérhető a sarki kocsmában, vagy a város legmenőbb pub-jában, szeretném leszögezni: azért az egyház nem receptgyűjtemény. Nem úgy „találták ki”, hogy legyél céltudatos, alkoss stratégiát, szabd újra a szervezetet, bolondítsd meg egy jó kis marketinggel, adj hozzá alkalmasnak ítélt embereket, és kész, mert aki szerint ennyi kell, az egész egyszerűen nem tudja, hogyan „működik” az egyház. 

Tehát: az egyház Krisztus teste. Következésképp nem emberi találmány, nem egy civil szervezet. A marketing, a stratégia, a munka összehangolása jobbá teheti, ettől csiszoltabban működhet, bizonyos „sikereket” is elérhet. De egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármiféle, megváltónak gondolt elképzelés, tuti recept alkalmazása nyomán az egyházba tódulni fognak az emberek. Ha nincs áldás, ha nincs Lélek, ha a nagy nyitásban pont Őróla feledkezünk el, megüresítve szavai tartalmát, megszomorítva Lelkét, akkor mindenféle nyitási stratégia, jól átgondolt lépés, kiválóan felépített marketing, frankó kis program kudarcot vall. Valahogy arra emlékszem, hogy Pál azért volt olyan „sikeres” (bár ez talán akkor még nem tűnt feltétlenül annak, legalábbis nem a mai értelemben), mert azt hirdette, Aki az Ő életét is olyan nagyszerűen megragadta: a megfeszített, de dicsőségesen feltámadt Krisztusról tett tanúságot a zsidók előtt ugyanúgy, mint a pogányok között.

Ami pedig a „vidd el a papodat sörözni” napot illeti: mehetünk akár focizni is. Én benne vagyok!

Címkék: 

Hozzászólások