Házasodj. Ha nő vagy, szüljél fiatalon, aztán legyél otthon három évig a gyerekkel. Egy gyerek ne legyen elég, háromig meg se állj. Azokkal is legyél otthon három éves korukig. Aztán se legyenek saját céljaid, már házas vagy, gyereked is van, a te dolgod onnantól csakis a család. Ne legyél karrierista, csak annyit dolgozz, amennyit feltétlenül muszáj. Férjedet tiszteld és támogasd, egészségére vigyázz. Vasárnap boltba ne menj. Gyereked tévé elé ne ültesd. Főzz-süss. Számítógépen csak a magyar netet pásztázd. (...) Ezektől az igazán hagyományos értelemben vett régivágású férfias férfi megmondóemberektől megtudhatja a rajongótábor, hogy mire szabadna akárcsak vágyniuk a nőknek. Nagyon megy nekik a nők helyretétele. Magvas gondolatokat adnak valaki(k) az úgynevezett magyar popsztárok szájába. Az utóbbi hetekben-hónapokban csak úgy árad a célzott jóindulat.
Lehet, hogy csupa nagybetűvel kellett volna kezdenem, hiszen a NŐ megérdemli, hogy csupa nagybetűvel írjunk, gondolkodjunk, viseltessünk iránta. Sajnálatos, hogy mindezt oly gyakran elfelejtjük: szavakkal, tettekkel oly gyakran megbántjuk, kigúnyoljuk, megalázzuk őket. Mégis, talán nem baj, ha a Nőről, a Nő szerepéről az idézett urakhoz hasonlóan egy másik férfi, aki férj, édesapa, sőt egy meglehetősen régimódinak számítő hivatás gyakorlója, szintén kifejti a véleményét.
Amiben a cikk írójával mérhetetlenül egyetértek: férfiközpontú társadalom a miénk. Látjuk, halljuk, éljük, sokszor értetlenül szemléljük ennek vadhajtásait.
Sőt, férfiközpontú egyház vagyunk, elég csak az egyházi testületek összetételére, vagy éppen egy-egy gyülekezetnek a női lelkészekkel kapcsolatos előítéleteire gondolni. Pedig sok olyan nőt ismerek, aki férfi kollégájánál érthetőbben prédikál, jobban bánik az emberekkel, ügyesebben szót ért a fiatalokkal, sikeresebben pályázik, vagyis százszor jobban vezeti a rá bízott közösséget. Egy női lelkésznek pedig nemcsak a gyülekezeti szolgálatban kell helyt állnia, hanem a női szerepekben is: ha pár nélküli, párt kell találnia, ami egy előítéletektől cseppet sem mentes társadalomban egyáltalán nem könnyű; ha férjezett, akkor előbb-utóbb gyermeket szeretne, ez pedig ugyancsak nem megy gombnyomásra mindenkinek, néha szenvedni, tűrni kell, orvoshoz járni, és viselni mindennek lelki terheit. Ha pedig már vannak gyermekei, akkor róluk gondoskodnia kell: kenni a vajas zsemlét reggelre, főzni az ebédet, elkészíteni a matekházit, felkérdezni a verset, bevinni az ötszázast a suliba a színházért, kimosni a tornacuccot, odaérni angol különórára, és így tovább. Sőt, minden bizonnyal létezik ott férj is, annak minden nyűgével, örömével, kishitűségével együtt.
Összességében véve, egy lelkésznőnek ezerszer sokrétűbb az élete, mint nekünk, férfiaknak. Éppen ezért sokkal jobban értékelni kellene őket és az erőfeszítéseiket. Sajnos gyakran ennek az ellenkezője is előfordul, és olyan is megesik, amikor legrosszabb, egyáltalán nem krisztusi arcunkat mutatjuk.
És igaz mindez nemcsak a lelkésznőkre, hanem úgy általában véve a nőkre is, Ezért kellene sokkal, de sokkal jobban megbecsülnünk, megértenünk és tisztelnünk őket.
Szóval van igazság abban, amit a szerző ír, ugyanakkor mégis hadd vitatkozzak. (Annál is inkább, mert kell egy adag rosszindulat és tudatos félremagyarázás ahhoz, hogy valaki félreértse a cikkben megidézett férfiakat.)
Vajon egy férfi miért ne lehetne véleménnyel a nők szerepéről? És miért ne lehetne a szerző által meglehetősen negatív módon feltüntetett, valójában sokkal inkább pozitív „hagyománytisztelő ember” véleménye igaz?
És miért ne lehetne azt gondolni, tisztelettel és megbecsüléssel, amit Ákos: „a legfontosabb és legszentebb női hivatás az anyaság”? Igen, szerintem is az. Vajon miben nem lehet egyetérteni Feke Pállal, aki szerint az anyaság „egy igazi küldetés, amelynél szebbet el sem lehet képzelni”? Természetesen ez nem azt jelenti, hogy egy nő nem lehet semmi más, csak anya, mert hála Istennek, nem mi vagyunk az Iszlám Állam a Közel-Keleten, lehet nyugodtan tanulni, dolgozni, amit csak akarsz, amihez kedved szottyan, ami jólesik. Sőt, legyen minden nő sikeres a maga hivatásában, ám mégis, egyetértve Ákossal, egy nő igazán az anyaságban válik azzá, ami: nagybetűs NŐVÉ. (És persze, ez nem jelent tiszteletlenséget, bántást azok felé a nők felé, akik valamiért nem tudnak anyákká lenni. Szeretnének, megpróbálják, de mégiscsak lehetetlen. Őket is tisztelni kell, ahogyan egy hagyománytisztelő ember tiszteli a nőket. Pontosan azért, mert ők is azok, amik: nők.
Lehetsz sikeres a munkádban, lehetsz sikeres a karrieredben (legyél is az), a nőiséged sérül, ha az élet legcsodásabb feladatát, küldetését, az anyaságot –tudatosan- kihagyod, ha tudatosan nemet mondasz a karrier, az érvényesülés kedvéért, ahogyan azt ma bizonyos feminista körök oly előszeretettel hangsúlyozzák. (Mint ahogyan sérül a férfiasságod is, ha nem leszel apa, ha tudatosan nemet mondasz az apaszerepre.)
Vajon miért ne lehetne egyetérteni Vastag Tamással, aki nem arról beszél, hogy ne lehessen elválni, mert –ahogyan a cikk interpretálja- „régen bezzeg mennyivel jobb volt együtt maradni a bántalmazó, vagy csak súlyosan boldogtalan kapcsolatokban”, hanem arról, hogy ma már nem „menő” a házasság, ezzel együtt a másik ember holtomiglan-holtodiglan „vállalása”, sokkal inkább a látszólag könnyen befejezhető együttélések a divatosak, ahonnan a felek gyakran sebesülten és összetörve menekülnek?
Nem gondolom, hogy egy feleségét egyébként őszintén tisztelő négy gyermekes apa, egy színész-énekes, és egy szülei házasságára példaként tekintő fiatal srác gondolatai sértenék, bántanák a nőket. Sőt, pont az ellenkezőjét állítom: az általuk megfogalmazott értékek olyan kincsek, melyeket manapság még inkább hangsúlyoznunk kell. A nőkért és a férfiakért egyaránt.
Hozzászólások